Fény a sötétben

Búcsú egy igazi baráttól

A tengerparton értünk földet. A nap fénye szinte égette fehér bőrömet és hunyorogva néztem magam elé, finoman hozzáérve a szemem alatti fekete karikákhoz. A hajamba belefújt a hűvös szél, a tüdőm pedig egyszerre megtelt szabadsággal. Kint vagyok! Kint vagyok... Újra kapok levegőt, újra látom a fényeket, újra a barátaim között vagyok.

Felszabadultan, megkönnyebbülten szívtam bele a tiszta levegőbe, a menekvést jelentő szellőbe. És egészen addig boldog voltam, amíg meg nem hallottam Dracot. És aztán Harryt. És az a szegény kis manó a hasát szorongatva állt előttünk, félelemmel a szemében.

- Dobby! - hallottam egyszerre Draco és Harry hangját, ahogy lassan odasétáltak Dobby felé. Mi pedig lassan tápászkodtunk fel a homokból, némán figyelve az eseményeket. Dobby pedig belezuhant Harry karjaiba. 

- Dobby... - térdelt mellé Draco azonnal. - Jól van, tarts ki! - mondta a fiú és a kezét Dobby egyre vörösödő sérüléséhez nyomta. 

- Tarts ki... - mondta Harry és megfogta Dobby apró, remegő kezeit. 

- Meggyógyítunk! Meggyógyítunk, hallod? - simított végig rajta Draco, a könnyeivel küszködve. De Dobby szemében a fény egyre halványabb lett és mi tudtuk... Mi négyen tudtuk, hogy a manó meg fog halni. 

- Hermione meggyógyít! - mondta hirtelen Harry és mind a két fiú a lányra nézett. Hermione pedig sírva nézett vissza rájuk Ron karjai között. - Hermione, a táska! - szólt rá Harry. - Hermione! Hermione! Hermione... - halt el a fiú hangja a sírástól.

- Granger, kérlek! - rezzent össze Draco a saját kétségbeesett hangjától, folyamatosan Dobby egyre hidegebb kezét markolászva. De a lány nem mozdult. Mert tudta, hogy itt már semmi nem segíthet. - Alana! - szólt felém Draco. - Alana, kérlek! Segítsetek! - könyörgött, én pedig a sírást visszafojtva kaptam a kezem a szám elé. 

- Milyen szép hely... - szólalt meg Dobby a fiúk karjai között. - Dobbynak nagyon jó itt. - motyogta a manó gyengén. 

- Mi itt vagyunk veled, Dobby. - mondta Draco. - Sajnálom, hogy olyan gonosz voltam veled sokszor. Dobby, sajnálom! Kérlek, ne hagyj itt. - rázta meg az apró lény kezét. 

- Dobby tudja, hogy Malfoy Úrfi a barátja. Dobby szereti Malfoy Úrfit. - mosolyodott el a manó, szemeiben könnyek ültek. 

- Én is szeretlek, Dobby. - halt el Draco hangja végleg. 

- Dobbynak jó itt. Nagyon jó, hogy itt van vele a barátja. Harry Potter és Draco Malfoy. - nézett az ég felé utoljára Dobby, majd kifújta az utolsó levegőjét. Dobby meghalt a barátai karjaiban és a fiúk hirtelen elfelejtették minden ellentétüket. Egymásba kapaszkodva sírták el magukat, barátjuk apró, halványuló szemeit nézve. 

- El kell temetnünk. - mondta Draco halkan. 

- Rendesen. Mágia nélkül. - értett vele egyet a fiú és lassan felálltak. 

És amíg a fiúk kiásták a sírt, mi fehérbe bugyoláltuk Dobby apró testét, majd lassan, rémes óvatossággal vittük végső nyughelyére. Dobbyt pedig lassan elnyelte a föld. 

"Itt nyugszik Dobby. Egy szabad manó."

Ezzel a felirattal temettük el a fiúk leghűségesebb barátját. Ezután pedig órákon keresztül ültünk a manó sírja körül. Némán és meggyötörten. 

- Jobbat érdemelt a családomnál... - szólalt meg Draco halkan. - Nem érdemelte meg azt a sok kínzást és gyűlöletet. - rázta meg a fejét szomorúan. - Kiskoromban ő volt az egyetlen, akiben megbíztam. Az egyetlen, aki foglalkozott velem és az egyetlen, aki játszott velem. Mindent elmondtam neki és rémesen szerettem. Mégis cserben hagytam őt az apám miatt. - 

- Tudta, hogy szereted. - nézett rá Harry és finoman a szőke vállára tette a kezét. - Dobby feláldozta magát értünk. Tudta, hogy szeretjük... - hajtotta le a fejét Harry. - Nekem pedig beszélnem kell a kobolddal. - 

---

Nagyjából húsz métert zuhanhattunk, mire végül beleestünk a vízbe. A tüdőmből hatalmas sikítás szakadt fel és ennek következtében vizet kezdtem köhögni, amint felértem a víz felszínére. 

A tenger rémesen hideg volt. Szinte fagyos és az apró hullámok a szemembe fröcskölték a sós vizet, de nem tudtam haragudni érte. Élveztem, hogy újra érzem magamon a vizet. Újra kezdtem megtelni élettel, bele sem gondolva abba, hogy milyen közel van hozzánk a végzetünk. 

De mi ott hatan, abban a pillanatban megkönnyebbülten nevettünk fel a jeges vízben. Ekkor még nem tudtuk, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy mindannyian együtt fogunk nevetni....

- Nem ez volt a legsikeresebb sárkánylovaglásunk! - csapott bele a vízbe Madison idegesen. 

- Örülj neki, hogy élünk, vörös! - szólt neki Draco lihegve. A ruháink átáztak, a testünk átfagyott, de kijutottunk. Kijutottunk a Gringottsból és életben vagyunk. Merlinre mondom, el sem hiszem!

- Legközelebb talán utánanézhetnénk a Gringotts védelmi rendszerének. - sóhajtottam, miközben megpróbáltam a víz felszínén maradni. 

- Legközelebb? - kapta fel a vizet Ron. - Magadnál vagy, te nő?! Nem akarok meghalni! - mondta a fiú hitetlenkedve, mire felé fröcsköltem egy adag hideg vizet. 

- Tudja. - szólalt meg hirtelen Harry és elkezdett a szárazföld felé úszni. - Voldemort tudja, hogy a Gringottsban jártunk és horcruxokra vadászunk! - lihegte heves karcsapások közepette. 

- Honnan tudod? - kérdeztem.

- Láttam. - felelte egyszerűen a fiú.

- Beengedted? - mászott ki a vízből mérgesen Hermione. 

- Nem mintha mindig meg lehetne állítani. - szólta le Draco morcosan és a kezét nyújtotta felém, hogy kisegítsen a vízből. Hálásan mosolyogva néztem a fiúra és amint kiléptem a partra, szorosan magamhoz öleltem. 

- Köszönöm. - suttogtam a fülébe. 

- A roxfortban is van egy. Az egyik horcrux ott van és oda kell mennünk! - mondta Harry ingerülten. 

- Mégis miket beszélsz? - kérdezte Hermione. - És ha ez egy újabb átverés? Már megtörtént párszor! - figyelmeztette idegesen. 

- Ráadásul most Piton az igazgató. Nem juthatunk be... - rázta a fejét Ron, mire Draco megköszörülte a torkát. 

- Én voltaképpen tudok egy utat. - mondta a fiú. - Ezt használtam amikor... Nos, amikor a megbeszélésekről jöttem vissza. - hajtotta le a fejét szomorúan és bűntudattal teli. Én pedig finoman megérintettem a fiú kezét. 

- Akkor hát... - nyújtotta felé a kezét Harry. - Mutasd az utat. - bólintott és kezet fogott Dracoval. A két fiú végre teljesen kibékült és végre bizalmat szavaztak egymásnak...

- Tudod, Lana. - lépett mellém Madison. - Hiányzott ám a hülye fejed. - karolt át a lány és a vállamra hajtotta a fejét. 

- Te is hiányoztál nekem, törpe. - mosolyogtam rá és egy nagy puszit nyomtam a fejére. - De azt hiszem Theonak még nálam is jobban hiányoztál. - böktem meg az oldalát, mire a lány rémesen elvörösödött. 

- Ha vissza megyünk a Roxfortba, megmondom neki, hogy mit érzek. - sóhajtott fel. 

- Érzel? Te már érzésekről beszélsz? - tátottam el a számat. - Hova lett az a Madison aki nem hajlandó szerelmi szálakba bonyolódni? - kérdeztem nevetve.

- Túl rövid az élet, Lana. - sütötte le a szemeit a lány. - Mindannyian láthattuk milyen rémesen rövid. - mondta elmélyülten. De őszintén... Ekkor még fogalmunk sem volt róla mennyire rövid is az élet valójában...