Fény a sötétben

Összeomlott halálfaló

Szorosan a falhoz simulva lépkedtem a fiú után lábujjhegyen. A kezemet a számra tapasztottam, hogy elnyomjam a lélegzeteim hangját és a lehető leghalkabb legyek. Draco pedig sietősen ment tovább, folyamatosan hátra nézve, hátha követi valaki.

De nem vett észre. 

- Hová mész, Malfoy? - suttogtam magamnak a sötétben, igyekezve nem szem elől téveszteni a feketébe öltözött fiút. De a folyosók egyre ismerősebbek lettek, a fiú pedig egyszer csak megállt a hatalmas, üres fal előtt. A szükség szobájába megy! 

Nekem pedig még az előtt be kellett oda jutnom, hogy az ajtó bezáródna. A fiú még egyszer körbenézett a folyosón, majd belépett a hatalmas, súlyos ajtón. Én pedig utána indultam. 

A szoba tele volt kacatokkal. Eldobált könyvekkel, ékszerekkel és használatlan bútorokkal. Tele olyan dologgal, amire az iskolának már nincs szüksége, de mégsem dobta ki. Elveszve vizsgáltam a tárgyakat, miközben a szemeimmel folyamatosan őt kerestem. 

Draco pedig megállt egy régi, poros szekrény előtt. A hatalmas, sötétbarna bútor gondosan volt elkészítve, minden darabja részletesen kidolgozva. De mégis miért kell neki ez a szekrény? Hiszen ezek csak tárolásra jók. Oké, egy kettő használható helyváltoztatásra is, de ugyan mire...

Mi van, ha ez tényleg egy volt-nincs szekrény? 

Remegő kezekkel térdeltem le az egyik hatalmas kupa mögé és onnan figyeltem a fiú minden egyes mozdulatát. Odakint éppen elkezdett esni az év első hava, a szél pedig hevesen fújta a birtokon lévő kopasz fák ágait, de én a fülemben dobogó szívemtől semmit sem hallottam. 

Draco lassan lépkedett egy kis kalitka felé és kivett belőle egy sárga kismadarat, ami aprókat fütyörészve dalolt a fiúnak. Őt azonban ez nem érdekelte. 

- Sajnálom. - suttogta a madárnak és behelyezte őt a kitárt szekrény aljára. A madárka kicsiket ugrált, nem értette mi történik. A fiú pedig rácsukta a szekrényt és lehunyta a szemeit. A gyomrom hirtelen görcsbe rándult és kicsit előrébb hajoltam, hogy lássam mi történik. Ha a szekrény nem működik rendesen... 

A madár már nem dalolt. Ahogy Draco kinyitotta a szekrényt, a madár apró teste élettelenül nézett vissza rá. A szegény, ártatlan pára az életét vesztette ezért a dologért, amiért Draco dolgozik. Ekkor pedig meghallottam a fiú remegő hangját. 

- Sajnálom! Sajnálom, sajnálom! - zokogta, majd a térdeire rogyott, úgy tartva a madár testét a kezében. Könnyei rápotyogtak a madár fénytelen tollaira, de már semmi nem segített rajta. 

- Draco... - szólítottam meg a fiút. De ő nem ijedt meg. Lassan helyezte le a madarat a szekrényre, majd felállt a földről. 

- Mondtam, hogy ne gyere utánam. - mondta meggyötört hangon, a fal felé fordulva. 

- Mi ez az egész? - kérdeztem. - Elég a hazudozásból, Draco! Hallani akarom a teljes igazságot! - emeltem meg kicsit a hangom és összeráncolt szemöldökkel néztem a leengedett vállú fiúra. Draco nem válaszolt. Csupán lassan megfordult és belenézett a szemeimbe. 

A szemei vörösek voltak a sírástól, ajkai remegtek, ahogy megpróbált beszélni. De a szavak nem jöttek ki a száján. Így hát, lehunyta a szemeit, amikből még egy utolsó könnycsepp kicsordult és felhúzta ingének ujját. 

És ott volt a Sötét Jegy. Az ajkaim pedig remegve nyíltak szét, a szemeimet elárasztották a könnyek. Draco az ellenség közé állt. Én pedig nem tudtam mit mondani. Nem tudtam megszólalni, nem tudtam levegőt venni! 

- Mondj valamit... - kérlelt a fiú, egész testében remegve. És én nagyon szerettem volna megszólalni, de nem tudtam mit mondjak. Mit mondhatnék még? Fogalmam sem volt, hogy mit érzek...

- Szóval nincs több titok? - kérdeztem megvetően. - Nincs több hazugság? Csak a bizalom, igaz? - a szívem egy pillanat alatt szilánkokra tört. De hiába voltam mérges a hazugságok és a hamis ígéretek miatt... Amiatt tört össze a szívem, hogy így kell látnom őt...

- Alana, sajnálom! - fakadt ki hirtelen. - El akartam mondani, esküszöm! Többször is elakartam mondani! De... - elakadtak a szavai. 

- De mi? - kérdeztem ingerülten, nem tudtam fékezni érzelmeimet. Miért, mégis miért hazudott nekem ennyi időn keresztül? Egyáltalán mennyi időn keresztül? 

- Féltem, hogy elhagysz! - kiáltotta, majd megállíthatatlanul kitörtek belőle a könnyek. Draco lerogyott a földre és a tenyerébe temette az arcát. - Én nem akartam ez, Alana! Nem akartam ilyen lenni! De ha nem teszem meg... Megöltek volna a családommal együtt... - zokogta alig hallhatóan és egyszerre azt vettem észre magamon, hogy letérdelek hozzá, saját könnyeimet nyelve. 

- Aztán pedig... Feladatokat adott. Ő... És, és ha nem teszem meg vége mindennek! Azt mondták téged is megkínoznak! Vagy halálfaló leszel vagy halott! Ha elbukok, miattam kerülsz veszélybe Alana, de nem tudom megtenni! - Draco szipogva beszélt, hangja rekedten és és érdesen szólt hozzám. 

- Mit kell tenned? - hallottam saját hangomat és rettegni kezdtem a választól. Draco pedig lassan felnézett rám, könnyel áztatott arca fehéren villogott a sötétben.

- Meg kell ölnöm Dumbledoret. - néma csend követte a kijelentést. Csak Draco sírása hallatszott a sötétben. És akkor lenéztem az ujjamon díszelgő ezüst gyűrűre. "A fény az életemben..."

- Szeretlek. - csúsztam közelebb a fiúhoz és a karjaim közé vontam őt. 

- Mi? - kérdezett vissza döbbenten a fiú.

- Szeretlek... Nem azért haragudtam, mert... Halálfaló vagy. Hanem mert hazudtál, Draco. Ennyi. De ez megbocsátható. - mosolyogtam halványan. - Nem foglak elhagyni! Soha semmiért se tenném meg. - suttogtam a fülébe, a fiú pedig újra zokogni kezdett. 

- Sajnálom. - ismételgette, miközben a karjaim között ringattam őt. - Sajnálom, Alana! Nem akarlak kitenni ennek! - a könnyei átáztatták a pulóveremet, kezei pedig remegve kapaszkodtak a karomba. 

- Melletted leszek. Együtt végigcsináljuk, Draco... - súgtam a fülébe. 

- Komolyan mondod? - kérdezte hatalmasra nyílt szemekkel. 

- Komolyan mondom. - feleltem egy halvány mosollyal. 

Az este többi részében pedig egymást szorongatva ültünk a földön, átbeszélve az elmúlt hónapok minden gyötrelmét. A fiú szépen lassan megnyugodott és az ölemben feküdve nyomta el az álom. És miközben Draco kimerülten szuszogott, én néztem a gondterhelt arcát. Talán még sosem voltunk ennyire közel egymáshoz és ebben a pillanatban tényleg azt éreztem, hogy mi ketten mindent legyőzünk. 

Így nyomott el engem is az álom, nem tudva róla, hogy valaki minden lépésünket figyeli és szemei ebben a percben is fenyegetően villogtak ránk a sötétben...