Fény a sötétben

Viharos beszélgetés

Odakint javában tombolt a vihar, miközben én minden észérvemet félretéve rohantam a szőke fiú felé, aki úgy húzott magához, akár egy mágnes. Fogalmam sincs, hogy miért gondolom úgy, hogy bízhatok Dracoban, vagy éppen miért pont vele akarok beszélni annyi ember közül, de most mégis felfele lépkedtem a csillagvizsgáló égig érő tornyának lépcsőin. 

Az ég szinte fekete volt a hatalmas viharfelhőktől, amik beborították az egész világot, az eső pedig szüntelenül szakadt le a földre, mintha csak dézsából öntenék. A táj elhomályosult a jéghideg eső szakadatlan zuhogásától, aminek kopogó hangja felvette a versenyt a mennydörgések falakat rengető bömbölésével. Soha nem láttam még ennyire nagy vihart, de talán jobb is volt ez így. A villámok sorozatos becsapása megvilágította a lépcsőket, amik megnyikordultak minden lépésem alatt. 

Nyugtalan voltam, hiszen ebben a pillanatban annyi mindent mondtam volna Draconak, de mégis volt bennem egy érzés, hogy semmit se szabadna tudnia rólam. És ahogy felértem a toronyba, a hevesen verő szívem kihagyott egy ütemet. A szőke fiú a korlátnak támaszkodva figyelte a tomboló időjárást. Haja kissé vizesen omlott a homlokába, de ő maga nyugodtan, száraz ruhákkal pislogott ki a viharra. 

- Szia. - mondtam halkan, de nem bírtam megmozdulni. Meg akartam hagyni magamnak a menekülési lehetőséget. Ha a fiú nem hallja meg a köszönésem, biztos, hogy megfordulok és visszarohanok Madison mellé. Draco azonban megfordult. 

- Nem hittem volna, hogy eljössz. - mondta és hangjában lenyűgözöttség és meglepődés csillant. Nagyot sóhajtottam és miután elkönyveltem, hogy ezt a beszélgetést már nem úszom meg, közelebb léptem hozzá. 

- Én sem értem, ne aggódj. - csóváltam a fejem. Miért cselekszem olyan dolgokat, amik tönkretehetik a feladatomat? Draco közelében lenni tiltott dolog, hiszen ő Harry "ellensége". És azon kívül, hogy valami megmagyarázhatatlan húzóerőt érzek felé, nem hiszem, hogy bármi más lenne a dologban. Hiszen pontosan tudom, hogy miket csinált Harry életének a megkeserítése érdekében. Draco Malfoy nem egy olyan ember, akit tudnék igazán kedvelni. 

- Szeretem ezt az időjárást. - mondta és visszafordult a külvilág felé, majd átpillantott a válla felett, ellenőrizve, hogy odamegyek-e hozzá. A lábaim pedig megindultak a fiú irányába és néhány centire tőle, felkönyököltem a korlátra és elmerültem a viharban. 

- Én jobban szeretem a napsütést. - vontam meg a vállam.

- A tűzboszorkányok erősebbek a napos, meleg időben. - felelte, én pedig felvont szemöldökkel néztem rá. - A víz kioltja a tüzet, értelem szerűen jobban vonzódsz ahhoz az időhöz, ami fel tud tölteni. - magyarázta. 

- Honnan tudod ezeket? Azt is tudtad hogyan kell lenyugtatnod... - gondolkoztam el és visszajátszottam magamban az események keserű sorozatát. 

- Utánanéztem. - most ő vonta meg a vállát, kerülve a szemkontaktust. 

- Miért? - faggattam tovább és kicsit felé fordítottam a testemet, hogy jobban meg tudjam figyelni a testbeszédét. 

- Elárulom, ha te is felelsz a kérdéseimre. - húzta ajkait halvány mosolyra, miközben ugyanúgy felém fordult és végre belenézett a szemembe. A gyomrom egy pillanatra megremegett, de gyorsan el is hessegettem az érzést és megpróbáltam koncentrálni. 

- Kérdezz. - mondtam keserűen és feszesen kihúztam magam. 

- Ki bántott téged?- tette fel a kérdést habozás nélkül. - Mi történt? - 

- Dominic Woller, Amerikában. Fiatal voltam és visszafogott, ő pedig fogadást kötött a barátaival. A fogadás lényege az volt, hogy öt hónapon belül le kell fektetnie, ami meg is történt. Majd a "dolog" után tíz perccel, becsörtetett az összes haverja... Képzelheted mi volt utána. - sütöttem le a szemem szégyenkezve és éreztem, hogy a szemeim könnybe lábadnak. Borzalmas... Életem legrosszabb eseménye és egyik szülőmmel se tudtam megbeszélni, vagy segítséget kérni tőlük. Az egyik ugyanis meghalt, a másik pedig utált. 

- Sajnálom. - mondta Draco döbbenten, mire én is döbbenten néztem fel rá. Nem ilyen reakcióra számítottam tőle. Azt hittem azt fogja mondani amit az ottani iskolában mások: a te hibád, buta voltál, szánalmas... - Nem is tudom, hogy mit mondjak... Sajnálom, hogy ilyeneken kellett keresztülmenned... - mondta őszintén és zavarában megvakarta a tarkóját. Az arcán olyan érzelmeket láttam, amiket egyszerűen nem tudtam hova tenni. Sajnálat. Együttérzés. Bűntudat? 

- Miért érdekelnek ennyire a tűzboszorkányok? - kérdeztem hirtelen, hogy elősegítsem a témaváltást. Fürkésző pillantásokat vetettem a fiú hideg szemeire, de ő tökéletesen állta a tekintetem. 

- De nem nevethetsz ki! - nézett rám mérgesen, egy pillanatra visszatérve a bunkó, gonoszkodó önmagához. 

- Nem foglak. - mondtam a fiúnak, miközben az agyam szüntelen kattogott. Mégis miről van szó? 

- Én... Aznap este a szobád előtt igazat mondtam. Nem tudlak kiverni a fejemből, de nem tudom miért... Úgy érzem, mintha valami húzna feléd és segíteni szeretnék, hogy megértsd a mágiád. - sütötte le a szemét zavartan, az érzelmeim pedig megbolondultak. A szívem hevesebben kezdett verni, a tenyerem izzadni kezdett és elkapott az izgalom. Rémesen erőteljes izgulás kerített hatalmába, miközben a fiút figyeltem és próbáltam kitalálni, hogy igazat mond-e.

- Én... - szólaltam meg, de nem tudtam mit mondani. A torkomon akadtak a szavak és egyszerűen csak nézni akartam őt. 

- Olyan a szemed, mintha égne benne a tűz. - mondta hirtelen. 

- Mi? - kérdeztem vissza azonnal és zavartan pislogni kezdtem. 

- A kék szemed... - mutatott rám. - Most olyan színű, mint a tűz. - állapította meg, én pedig azonnal lesütöttem a szemem. - Ne! - mondta a fiú és felemelte az arcom. - Nagyon szép. - suttogta és elveszett a szemeimben. És nem tagadhatom, én is elvesztem az ő hideg, szürkés szemeiben. 

- Alig ismerjük egymást. - jöttek ki a szavak a számból. Hatalmasra tágult szemekkel néztem a fiút, ahogy lassan elmosolyodik és az egyik kezét az arcomra helyezi. Az érintésétől lángra lobbantak az érzékeim és tudtam jól, hogy a kezeim most is otthont adnak az apró, finom kis lángoknak. Lenyűgöző volt. Ahogy a fiú teste egyre közelebb került az enyémhez és halkan, de magabiztosan megszólalt. 

- Had mutassam meg, milyen ha valaki igazán szeret téged. - suttogta és közelebb vont magához. A fejemben eddig kavargó ezer gondolat most mind eltűnt és semmi más nem került be a helyére,  csak a kislányos izgalom, amit ez a fiú okozott bennem. Lassan közelebb emeltem felé az arcomat és igyekeztem kizárni a tomboló vihar szüntelen zenéit. 

- Alana! - hallottam egy hangot hirtelen a hátam mögül. Azonnal elugrottam Draco mellől és a pár centis távolság helyett, most méterek voltak közöttünk. Harry Potter sietve lépkedett fel a lépcsőn, hangja tele volt aggodalommal. - Végr... - kezdte, de amint realizálta kivel állok egy szobában, gorombán meredt a kettősünkre. 

- Potter. - köszöntötte Draco, a szemüveges azonban csak engem nézett. 

- Mit keres ez itt? - tette fel a kérdést. 

- Csak beszélgettünk, Harry... Semmi nem történt. - vontam meg a vállam zavartan. Nem mertem felnézni a szőke fiúra, csak vártam a bombát, ami hamarosan robbanni fog. 

- Téged kereslek órák óta. - sóhajtott a fiú. - Meg akartam kérdezni, hogy eljössz-e velem a könyvtárba. Ott beszélhetnénk a hétvégi tervekről is. - mondta a fiú és Dracora nézett. Szorosan lehunytam a szemem, hiszen tudtam mennyire rosszul jön most ki ez a dolog, de nem tudtam mit csinálni. A feladatom fontosabb mindennél. 

- Persze máris megyek. Csak összeszedem a cuccaim. - mutattam az üres padlóra. Harry gyanakodva, de bólintott egyet, majd elindult a lépcső felé. 

- Szóval... - nézett rám a szőke. - Potter a választott. - húzta el gúnyosan a száját. 

- Draco... - léptem közelebb hozzá, de ő elhátrált. 

- Remélem ő is annyira lángra tud lobbantani, mint én. Viszlát, Delarson. - mondta a fiú és otthagyott egyedül.