Fény a sötétben

Megbánás

- Mi ez az egész? - kérdeztem a fiútól, aki egy félénk mosollyal lépett elém. A körülöttünk lévő környezet frissítő illata járta be az orromat, miközben értetlenül dobogó szívvel néztem őt. 

- Kérlek, csak hallgass meg mielőtt bármit is mondasz! Kérlek, Al... - nézett rám szomorú szemekkel és megfogta a kezeimet. 

- Dominic... - húzódtam el tőle egy kicsit, újra magam mellé engedve a kezeimet. Dominic fekete haja elegánsan fogta közre arcát, sötétkék inge kiemelte szemeit és erős izomzatát. Én pedig egyre frusztráltabban, egyre értetlenebbül néztem őt, ahogy idegesen beletúr a hajába.

- Al, figyelj... Tudom, hogy te meg Malfoy... - kezdett bele a dologba, de valamiért késztetést éreztem arra, hogy közbeszóljak.

- Azt hiszem már nincs olyan, hogy én és Malfoy... - sütöttem le a szemeimet, de még éppen elkaptam Dominic meglepődött tekintetét, ahogy az arcomat fürkészi...

- Értem... Nos, én azt sem tudom hol kezdjem. - Dominic teljesen zavarba jött. Arcát elöntötte a pír és kezei folyamatosan a tarkóját simogatták, szemei erőteljesen kerülték a szemeimet. - Szeretnék elmondani neked pár dolgot. És arra kérlek, hogy hallgass végig, rendben? - kérdezte félénken. 

Én pedig nem tudom miért, de leültem a pokrócra. Talán sajnáltam őt, amiért ennyire félt. Vagy nem akartam, hogy a sok fáradozása után csak úgy elmenjek. Vagy érdekelt vajon mit is mondhat nekem a fiú, aki összetörte a szívem... Az ember túljut valaha az első szerelmén? 

- Rendben. - néztem fel rá és talán az én szemeimben is megjelent a félelem. Dominic pedig leült mellém és beszélni kezdett. Engem pedig elöntöttek az emlékek. 

Akkor ott, még Franciaországban, az életem egy pillanat alatt fejre állt. Ott feküdtem a puha ágyban, párnák között, mellettem pedig Dominic izmos, izzadt teste pihegett. Szerelmesen, imádattal néztem fel rá, a fiúra akivel életemben először lefeküdtem és aki a csillagos eget is lehozta volna nekem. Vagyis azt hittem... 

- Minden rendben, Alana? - kérdezte a fiú, végigsimítva csupasz lábaimon. Egyedül egy vastag, fehér takaró fedett minket, miközben az álmosság egyre inkább eluralkodott rajtam. 

- Igen. - mosolyogtam rá álmos szemekkel. - Csak kicsit elfáradtam. - 

- Azt nem csodálom. - nevetett kedvesen a fiú, majd felállt és felkapta az alsóját. Végig a folyosón hatalmas robajt lehetett hallani, ahogy egy csorda szerű tömeg közeledett felénk. És Dominic arca teljesen megváltozott. - Alana... - fordult felém és bármit is akart mondani, már késő volt.

Az ajtónk kivágódott és vagy tíz fiú barátja csörtetett be a szobába, mozgó képeket készítve arról, hogy magamra rántom a takarót, elfedve minden kilógó testrészem. A fiúk pedig csak nevettek. 

- Szép volt Dom. - emelte kezét egy Eric nevű fiú, hogy lepacsizzon a barátommal. 

- Mi ez az egész? - kérdeztem, de mintha már tudtam volna a választ, hiszen az arcomat forró könnyek árasztották el. Dominic pedig rám fordította tekintetét. A szemei először sajnálatot tükröztek, majd amint megszólaltak barátai, feléjük fordult, hogy nevessen egyet. Én pedig semmit nem értettem. 

- Csak egy fogadás voltál kislány. Egy egyszerű fogadás, hogy milyen hamar adod be a derekad! - nézett rám Benjamin gúnyosan, folyamatosan az arcomat fényképezve...

- Alana, hibáztam! Rémesen nagyot hibáztam, de megbántam... Már akkor megbántam, amikor még le sem feküdtünk... - nyúlt újra a kezeim felé. - Én beszélni akartam velük... Utána és előtte is, de... - nem tudta, hogyan fogalmazza meg azt, amit én már régen tudtam. 

- Fontosabb volt a hírneved, mint én. - szögeztem le egyszerűen, pislogás nélkül meredve a fűre. Nem akartam sírni. Nem fogom gyengének mutatni magam és nem hagyom, hogy lássa mennyire fáj a tette még mindig. 

- De, Lana... Azóta is bánom... Minden egyes nap átkozom magam amiért ezt tettem veled, amiért hagytalak elmenni! Szeretlek, Al... Azóta szeretlek, hogy egy egész napon keresztül vadásztunk gnómokra a kertünkben. Emlékszel rá mennyit nevettünk? - emelte fel finoman az arcomat, mintha attól félne bármelyik mozdulatától széttörhetek. 

- Dominic, te... Megaláztál! Összetörtél! Kihasználtál és hagytad, hogy elmenjek az iskolából, anélkül, hogy bármit is tettél volna értem. És amikor az életem végre kezd helyreállni, amikor újra szeretve érzem magam, idejössz és megpróbálod tönkretenni. - néztem rá feldúltan, miközben a torkomat erősen fojtogatni kezdte a sírás. 

- Azért vagyok itt, hogy bizonyítsam mennyire megbántam! És hogy lásd mennyire szeretlek... - mondta. Én pedig... Egyszerűen nem tudtam mit mondjak. A fiú szemeiben hatalmas könnyek ültek, amik csak arra vártak, hogy pislogjon egyet és máris gördültek le arcán. És a szívem még jobban összetört. 

- Hazudtál mindenkinek, amikor idejöttél! Azt mondtad többször is lefeküdtünk! - hoztam fel mérgemben ezt az esetet is. 

- Féltékeny lettem... Azt akartam, hogy a szőkével szakítsatok. - sütötte le a szemét megbánóan, engem pedig teljesen összezavart a viselkedése. Haragudni akartam rá, fel akartam pofozni. Mégis inkább együtt éreztem a fájdalmával és ez engem is meglepett.

- Domi, nekem gondolkodnom kell... Nem megy ez olyan gyorsan, mint szeretnéd... - sóhajtottam, mire a fiú halványan elmosolyodott.

- Legalább nem utasítottál el egyből. Ez már haladás.- bólintott, mire az ajkaimat elhagyta egy halk kacaj. De a szívem ugyan úgy fájt, mint ezelőtt... Fogalmam sincs, hogy mit érzek iránta, vagy hogy meg tudok-e bocsátani neki. De azt tudtam, hogy a mai nap eseményeiről beszélnem kell valakivel. És az a valaki, az ágyamon ülve várt rám a sötétben. 

- Draco! - örültem meg neki kimerülten, mire a fiú aggodalmasan pislogott fel rám. 

- Alana, mi történt? - kérdezte és kezei azonnal erős szorításba fogadtak. És amint körém záródtak az izmos karjai, tudtam, hogy otthon vagyok. Tudtam, hogy erre az ölelésre volt szükségem egész nap. 

- Én... Én csak... - nyöszörögtem, de nem tudtam kimondani. A könnyeim forró cseppekben hulltak az arcomra, miközben kétségbeesetten néztem a fiú kék szemeibe. Ő pedig csak a fejemre tette a kezét és a vállaiba temette arcomat. 

- Semmi baj... Sírd ki nyugodtan. - csitítgatott, folyamatosan a hátamat simogatva. És én annyira belefeledkeztem a mai napok bonyodalmaiba, hogy el is felejtettem megkérdezni miért van itt. Pedig minden sokkal egyszerűbb lett volna, ha akkor megtudok mindent.