Fény a sötétben

Utolsó könnycseppek

Fred Weasley meghalt. Az iskola egyik legkedveltebb csínytevője, az Abszolút legsikeresebb üzletének tulajdonosa, a Roxforti legendák felállítója, az évszázad legjobb terelője. A legjobb barátom. 

- Freddie? - léptem lassan a fiúhoz pislogás nélkül, miközben tehetetlenül szorítottam meg Draco kezét. Molly, az édesanyja tehetetlenül kapaszkodott a kisfiába, miközben könnyeivel elárasztotta Fred poros ruháját. - Freddie? Kelj fel... - néztem kétségbeesetten a nyugodt arcára, George pedig térdre rogyott. 

- Nem fog felkelni, Alana. - zokogta tehetetlenül George és megragadta testvére kezét. 

- Freddie, ne csináld ezt velem. - térdeltem le hozzá lassan. - Nem teheted ez. A családodnak szüksége van rád, Freddie! Nekem is szükségem van rád! - emeltem meg a hangomat egyre elveszettebben, miközben a könnyim újra potyogni kezdtek. 

A fiú szemei csukva voltak és az egész olyan volt... Olyan volt mintha csak aludna. Mintha mélyen aludna és én csak arra vártam, hogy felébredjen és nevetve öleljen meg. Csak vicc volt, Lana! Nincs semmi bajom, csak megvicceltünk! Bárcsak ezt mondaná! De ez nem vicc volt...

Szeplős karjai lazán pihentek a teste mellett, kezeibe úgy kapaszkodott Molly és George, mintha Fred ebben a pillanatban szertefoszlana. Mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy láthatják őt. De hiszen ez így van, nem? 

- Kérlek, kelj fel! - simítottam végig az arcán. - Kérlek, Fred, ne tedd ezt! Még ne! - töröltem meg könnyes szemeimet és erősen szipogni kezdtem. - Tudom, hogy mindig azt mondtad legyek erős, de most nem tudok az lenni, Fred. Nélküled nem! - 

- Alana, édesem... - fogta meg a kezemet Molly. - Elment. - ejtette ki a száján a szót és mind a ketten keserves zokogásba törtünk ki.

- NEM! - kiáltottam. - Nem lehet! - az öklömmel beleütöttem a padlóba és reszketve ringatóztam előre hátra. És a legrosszabb csak most következett. 

Mert a hatalmas ajtó újra kinyílt és belépett rajta Fred legkisebb öccse. Ron világa, minden amiben eddig hitt, amit eddig szeretett... Összeomlott. 

És a fiú sírva esett össze testvére mellett. 

- Miért nem kel fel? - kiáltotta. - Anya, miért nem kel fel? - zokogott összefüggéstelenül, mintha csak nem értené a halál jelentését. 

Én pedig csak sírtam a fiú mellkasán, mint akit nem lehetne többé boldoggá tenni. 

- Ally... - térdelt mögém Draco és erős karjaival a mellkasának szorított. Tudom, hogy meg akart nyugtatni. Tudom, hogy fájt neki, hogy így lát... De nem tudtam, hogy neki is fáj. Addig nem, amíg meg nem éreztem magamon a könnyeit. 

- Nem halhatott meg....- motyogta Ron a könnyei között. Én pedig megfogtam a fiú kezét és felnéztem rá a könnyeim fátyla mögül. 

- Már Madisonnal van. - mondtam. - Vigyáznak egymásra. - mosolyodtam el egy pillanatra, de a zokogás újra rám tört. 

- Madison? Alana, mond, hogy nem! - hallottam magam mögött a hangot. Theo egy szál virágot tartott a kezében, de a virág úgy hervadt el, ahogy a mosoly hervadt le a fiú arcáról. 

- Theo... - néztem fel a fiúra. 

- Most akartam... Most akartam megmondani neki, hogy szeretem... - esett a térdeire a fiú Madison teste előtt és a tenyerébe temette arcát. - Most akartam elmondani neki! - törtek elő belőle a könnyek... 

Fred és Madison már soha nem fognak velünk nevetni. Már nem fognak mosolyogni, sírni, örülni, szenvedni. Nem fognak veszekedni velünk, nem fognak cukkolni minket. Már nem hallhatjuk a hangjukat és soha többé nem fogjuk megérezni a karjaikat magunk körül. 

Fiatalok voltak és... Tele voltak élettel! Boldogok voltak és reménykedtek! Ők voltak a legjobb barátaim... 

- Még csak el sem tudtam búcsúzni tőlük... - motyogtam pislogás nélkül. - Még egyszer el kellett volna mondanom nekik, hogy szeretem őket, hogy milyen fontosak nekem! Utoljára... - néztem végig mozdulatlan alakjain. 

Kitudja mennyi ideig ültünk ott. A halottainkat gyászolva, belemerülve a saját érzéseinkbe.... De amikor felszáradtak a könnyeink, meghallottuk a kiáltást. 

- Visszajöttek! - kiabált Neville a kapuból. 

- Meddig tart még ez a szenvedés? - szólalt meg mellettem Charlie Weasley lesütött szemekkel. 

Odakint pedig lassan felsorakoztak a Roxfortos védelmezők. Mindaz, ami maradt belőlünk... Velünk szemben pedig a halálfalók végtelen serege. Túl sokan voltak. Rémesen sokan...

- Aideen! Hála Merlinnek! - lépett oda mellém hirtelen a családom. Anyám térdre rogyott előttem és úgy húzott magához.. 

- Órák óta keresünk téged! Azt hittük... - törölte meg könnyes arcát apám, én pedig szoros ölelésbe húztam őket. 

- Eira hol van? - kérdeztem azonnal, amikor elszakadtam szüleimtől.

- Megsérült, Drágám. - motyogta anya. - Megsérült, de rendben lesz. Biztos rendben lesz! - simította meg az arcomat. 

- Ki az ott? Kit hoz Hagrid? - hallottam Ginny hangját a tömegben...

- Harry Potter meghalt! - kiáltott fel Voldemort elégedetten és körbefordult. Végignézett megrökönyödött arcainkon, amik tükrözték a félelmet... - E perctől fogva a vezér akiben hisztek, én vagyok! Itt az ideje, hogy ki-ki színt valljon! Gyertek és álljatok közénk, vagy... Meghaltok. - Voldemort szavaira pedig a halálfalók diadalittas kiáltásokba kezdtek, miközben megállás nélkül tapsoltak. 

De mi nem mozdultunk. 

- Draco?  - szólalt meg a fiú édesanyja összeráncolt szemöldökkel. Draco pedig az ujjaim közé csúsztatta a saját ujjait. 

- Mondtam, hogy mindig téged foglak választani. - suttogta a fiú lesütött szemekkel. 

- Draco, gyere. - Lucius türelmetlenül nyújtotta Draco felé a kezét. De a fiú nem akart megmozdulni. 

- Nem. - mondta Draco. - Nem megyek sehova. - felelte határozottan. - Nekem már itt van a családom és mindent megteszek értük. - 

Voldemort pedig némán nézett a fiúra. Némán nézett rá, amikor Neville előrebicegett a tömegben. A roxforti oldal pedig suttogni kezdett. 

- EZ mégis mit művel? - kérdezte felháborodottan Seamus. 

- Nem számít, hogy Harry meghalt. - mondta a fiú, kezében egy kardot szorongatva. Arca csupa sérülés és vér volt. Kimerült volt, mint mindannyian, de ő most a mi buzdításunkra szólt. - Sokan meghaltak. Barátok, rokonok. Igen... Elvesztettük Harryt, de akkor is velünk van! Idebent... - mutatott a szívére. - Ahogy Remus és Tonks. Fred és Madison...Nem haltak meg hiába! - mondta a fiú, nekem pedig újra könnyek szöktek a szemembe... De te úgy fogsz! - kiáltott Neville Voldemort felé és ekkor... Csoda történt. 

Harry Potter legördült Hagrid hatalmas karjaiból és támadni kezdett. Harry Potter életben volt és itt volt a lehetősége, hogy szembeszálljon a legnagyobb ellenségével. A csata pedig újra elkezdődött... 

Hiába voltunk kevesebben... Tudtam, hogy nyerni fogunk. Éreztem! Mert nekünk volt miért harcolnunk. Voltak emberek akikért harcoltunk és voltak emberek akiknek az emlékéért harcoltuk...