Fény a sötétben

A titkos ajtók

- Ally! - hallottam a nevemet félálomban valahol a házból. - Ne! Nem akartam! - jött a velőtrázó üvöltés, mire azonnal kipattantak a szemeim és felültem az ágyban. Kinéztem az ablakon, hogy nagyjából be tudjam lőni milyen időben járhatunk, miközben feszülten, hangosan dobogó szívvel hallgatóztam a sötétben. Odakint még éppen olyan sötét éjszaka volt, mint amikor lefeküdtünk aludni, de azóta hatalmas hóvihar kerekedett, nyomott, feszélyezett hangulatot keltve az emberben.

- Mi a fene... - suttogtam magamnak összezavarodottan. Nem hallottam semmit, ami arra utalhatott volna, hogy veszély fenyegeti a házat, de mégis úgy döntöttem, hogy mozdulatlanul, lélegzetvisszafojtva várok tovább.

- Ally, sajnálom! - jött az újabb kiáltás. Draco... Gondolkodás nélkül pattantam ki az ágyból és rohanni kezdtem az ajtóm felé. Hatalmas erővel téptem fel azt és mire észbe kaptam, már Draco árnyék lepte szobájában álltam. A szívem majd' kiugrott a helyéről és a félelemtől kirázott a hideg is, de Draco nem volt bajban. Csupán rémálom gyötörte.

Szőke fürtjei csapzottan omlottak a verejtéktől csillogó homlokába, vonásai keményen meg voltak feszülve, ahogy kiáltozott. A takarója gyűrötten kuporodott az ágy végében, én pedig óvatosan odaléptem az ágya mellé és leültem arra.

- Draco... - suttogtam neki nyugodt hangon. A fiú azonban továbbra is az álmainak csapdájába esve vergődött. - Draco, Kedvesem... - suttogtam és finoman megsimítottam az arcát. - Nincs semmi baj. - simogattam tovább puha bőrét. Draco szempillái egy pillanatra megremegtek, majd szemei ijedten pattantak ki elhátrálva tőlem, mintha nem ismerne fel egy pillanat erejéig.

- Alana... - suttogta végül kimerülten.

- Semmi baj, csak rosszat álmodtál. - nyugtattam kedvesen a fiút és mielőtt bármit is tudott volna mondani, szorosan magamhoz húztam hideg testét. A szíve hevesen dobogott a mellkasában és szinte éreztem, hogy mennyire össze van zavarodva a történtektől. De a karjai egy másodperc múlva a testem köré fonódtak és úgy ölelt, mintha sose akarna elengedni.

- Maradj itt velem. - kérlelt fáradtan. Hangja kétségbeesetten csengett az éjszakában és miközben mélyen beszívtam fenyőre és borsmentára hasonlító illatát, folyamatosan gondolkoztam, hogy mit kellene mondanom neki. Jó ötlet lenne itt maradni? Vele tölteni az éjszakát? Itt tudnám őt most hagyni, ilyen állapotban? - Kérlek...- suttogta a fülembe a hosszú hallgatásom után.

- Itt maradok veled. - mondtam neki halványan elmosolyodva. A fiú megkönnyebbülve dőlt vissza a párnájára, én pedig az ágy vége felé hajoltam a takaróért, majd gondosan bemásztam alá, bebugyolálva a fiút is. Draco karjai közben széttárva várták, hogy közéjük feküdjek és magához tudjon ölelni. És amint erős, izmos karjai körém fonódtak, úgy éreztem elmúlt minden kételyem. Ráhajtottam a fejemet a még mindig gyorsan mozgó mellkasára és hallgattam, ahogy a szívritmusa lassan visszaáll a normális állapotra. Csukott szemmel hallgattam a fiú lélegzetvételeit és óvatos mozdulatokkal simogattam a mellkasát, hátha az segít neki nyugodt álomba merülni.

- Szerinted az embereknek jár második esély? - kérdezte halkan, rekedt hangon. - Mindent meg lehet nekik bocsátani? -

- Ez a kérdés engem is nagyon érdekelne... - sóhajtottam fel. Az elmémet egyből elárasztották az ittlétem óta elmondott hazugságok és átverések halma, miközben Draco apró köröket rajzolt a hátamra hosszú ujjaival.

- És ha valaki őszintén megbánta a tetteit? Már másképp tekint a helyzetre? - tette fel a kérdéseket és valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, szétáradt bennem a rossz előérzet.

- Azt hiszem, annak jár a második esély. - mondtam ki végül, arra gondolva, hogy én is szeretném, ha a többiek adnának majd nekem egy második esélyt, amikor kiderül az igazság...

---

Másnap reggel egyedül ébredtem Draco szobájában, a párnáján egy apró üzenettel: "Nemsokára haza érünk. Reggeli a pulton, Szépség." A fiú kacifántos írását bárhonnan felismerném! Ahogy elolvastam apró üzenetét, hatalmas mosoly terült szét az arcomon és a szívem hevesebben kezdett verni a mellkasomban... Szépség...

Kimásztam az ágyból és egy gyors villásreggeli után úgy döntöttem, hogy felfedezem a ház eddig ismeretlen részeit is. Az itt töltött napok alatt, már egészen jól kiismertem magam a széles folyosók és a végtelen ajtók rengetegében, de volt pár helyiség, ahol még soha nem jártam. Végighúztam a kezem a falakat díszítő festmények díszes keretein és csodálattal néztem végig a ház minden kidolgozott részletén.

- Hát te mit rejtesz magadban? - álltam meg egy csukott ajtó előtt és gyermeki izgatottsággal fordítottam el az ezüst kilincset. Az ajtó egy halk kattanással kinyílt, feltárva a rejtett gyöngyszemeket. A tágas szoba teli volt régi enciklopédiákkal, idegennyelven írott irodalmakkal, festőállványokkal és vásznakkal, hangszerekkel és még sorolhatnám napestig! A régiségeken már vastag porréteg állt és a bútorok fehér lepedőkkel voltak lefedve, de az egész mégis varázslatosan hatott az emberre.

És ez az érzés megjelent szinte az összes szobánál, amit újonnan fedeztem fel a hatalmas házban. Lassan, kiélvezve a régiségeket, haladtam végig a házon, míg végül eljutottam talán az utolsó csukott ajtóig. Már megszokott mozdulatokkal nyúltam a kilincs felé, a zár azonban nem kattant, az ajtó masszívan állt előttem csukottan. Be van zárva. Megráztam a fejem, mintha csak nem hittem volna a látottaknak, majd megpróbáltam még egyszer bejutni, hátha csak rosszul fordítottam el a kilincset. Az ajtó, azonban nem nyílt ki.

- Apám dolgozószobája. - szólalt meg mögöttem Draco, kezében egy szál fehér keleti liliom. - Mindig zárva tartja. Soha senki nem mehet oda be. - mondta a fiú és közelebb lépett hozzám és felém nyújtotta a csodálatos virágot.

- Emlékeztél? - kérdeztem egy arcomon bujkáló mosoly kíséretében. A második éjszakán mondtam neki, hogy ez a kedvenc virágom...

- Mindenre emlékszem, amit nekem mondasz. - mosolyodott el. - Köszönöm, hogy tegnap velem voltál... - sütötte le a szemét, én pedig önfeledten zártam a karjaim közé a fiút. De egy gondolat mégsem hagyta nyugodni az elmém. Lucius Malfoy valamit rejteget abban az irodában és nekem tudnom kell, hogy mi az! Muszáj tudnom!

Beleszimatoltam a csodálatos ajándékomba és rámosolyogtam az engem figyelő fiúra.

- Pont olyan csodálatos és különleges, mint te. - suttogta halkan és lassú mozdulatokkal a kezébe vette a kezemet. Éreztem, hogy elpirul az arcom és a szívem egy pillanat alatt gyorsabban kezdett verni a helyén.
Belenéztem a fiú tökéletes szemeibe és rá kellett jönnöm, hogy menthetetlenül beleszerettem.