Fény a sötétben

Kristályok

- Oké, oké!- álltam fel azonnal a földről, amikor a kötél leesett a csuklómról. Hopponálni kell... Semmi baj, végül is elmondták hogyan kell. Sőt, a képzőben meg is mutatták! Bár, én sosem próbáltam még... Mármint... Mennyire lehet nehéz? Csak el kell képzelni hova akarok menni! Nem? 

- Alana, szedd össze magad! - kiáltottam rá magamra agresszíven és ugrottam egyet helyben, hogy összeszedjem a gondolataimat. Rendben... A Minisztériumban vannak, szóval nekem is oda kell jutnom. De a Minisztérium hatalmas! Az ott dolgozók fele még mindig eltéved akár tíz év után is! 

- Alana! - jó, oké csinálom már! - Alana, hol vagy? - hallottam a hangot újra, mire rájöttem, hogy most nem én kiabáltam magammal. Olyan erősen szorítottam össze a szemeimet, hogy megszédültem, amikor felnéztem a lépcsőre. Draco fejvesztve rohant le, pálcával a kezében. Arca hófehér volt az ijedségtől, hangja idegesen csengett a fordulóban. 

- Nincs baj! - kiáltottam rá, amikor felfogtam, hogy tényleg ő az. A fiú egy pillanatra megtorpant és furcsa képet vágva nézett végig rajtam, majd hatalmas, megkönnyebbült sóhaj hagyta el akjait.

- Esküszöm, hogy nem én árultalak el! - szabadkozott felemelt kezekkel.

- Tudom... - mosolyogtam rá kedvesen. - Nem tudták, hogy már képes vagyok irányítani. - emeltem fel a kezeimet és büszkén néztem végig rajtuk. 

- Lana...  - fogta meg a kezeimet és rákulcsolta ujjait. - Potter és a barátaid... Bajban vannak. - mondta lesütött szemekkel. 

- Draco, tudod hol vannak? - kérdeztem azonnal és szinte hideg zuhanyként ért, hogy mennyire elkalandoztam. Harry segítségre szorul! Biztos vagyok benne, hogy a többiekkel együtt azt érzik készen állnak legyőzni a halálfalókat... De nem tudják mennyien vannak és azt sem, hogy milyenek is valójában... Harry talán. De a többiek? Az életüket kockáztatják!

- Amikor kihallgattam őket, valami jóslatról és Tappmancsról volt szó... - mondta erősen ráncolva az orrát, hátha fel tud még idézni valami információt. Jóslat... Tappmancs... 

- Ó, Merlinre! - kiáltottam megvilágosodva és egy hatalmas puszit nyomtam a fiú arcára. - Köszönöm, hogy mindig kihallgatod Harryéket! - duruzsoltam és összeszedtem minden erőmet, hogy elhopponáljak abba a bizonyos terembe, ahol több millió jóslat porosodik a polcokon és ahol a barátaim éppen veszélyben vannak. 

- Mit gondolsz, hova mész? - ragadta meg a karom Draco. 

- Segítek nekik! - kerekedtek el a szemeim és mérgesen lenéztem a karomra. 

- Nem hagyom, hogy veszélybe sodord magadat! Én is megyek és megvédelek bármi áron. Nincs beleszólásod! - makacsolta meg magát és mire észbe kaptam, a fiú már át is hopponált oda.

- Meg vagy te húzatva? - csaptam rá a karjára idegesen, de a fiú kezei utat találtak a számra. Erősen fogta be azt és némán a folyosóról érkező hangok felé mutatott. Tágra nyílt szemekkel néztem az irányába és a szívem egyből hevesebben kezdett verni. Itt vannak. - Csak mondom, ha bajod lesz, megöllek. - sziszegtem a fogaim között, majd lábujjhegyen elindultunk a hangok irányába. 

Draco erősen markolta a kezemet, ujjai elfehéredve szorították a pálcáját. Rémesen hálás voltam neki, hogy meg akar védeni, de nem örülök, hogy a saját életét is veszélybe sodorja... Ennek nem így kellene történnie... 

A hatalmas ablakokon beszűrődött a kinti vihar hangzavara. A villámok néha megvilágították az arcomat, ahogy a benti hangok egyre élesebben rajzolódtak ki. Szinte vágni lehetett a feszültséget a levegőben és éreztem, hogy a tenyerem izzadni kezd az idegességtől. Erre készítettek fel. A fiú védelmére, a baj elhárítására... 

- Mindenki szépen nyugodjon meg! - hallottuk Lucius hangját. Azonnal kiraktam a kezem Draco elé, aki hevesen torpant meg. 

- Mi van? - kérdezte döbbenten. 

- Nem láthat meg téged! Draco, apád meg fog ölni, ha meglát! - szidtam le halkan, de mégis erélyesen. Nem keverhetem ekkora bajba. Tudom jól, hogy... Szóval... Amikor azt hittem apám meghalt, akkor nyomoztam Lucius után. Tudom, hogy rémesen sokat bántalmazza a fiát. 

- Tudsz róla... - döbbent le a fiú, mire lesütöttem a szemeimet és némán bólintottam. 

- Sajnálom, de... El kell menned. Nem bírnám elviselni, ha bármi bajod esne miattam... - suttogtam. 

- Ez az én döntésem, Alana. És én nem hagylak magadra... - felelte összeráncolt szemöldökkel. Vitába akartam szállni vele. Meg akartam mondani a véleményemet, de a szemem sarkából mozgást láttam. A halálfalók körbeveszik őket. 

- A francba! - csattantam fel idegesen és rohanni kezdtem Dracoval az oldalamon. Éppen akkor, amikor Harry elüvöltötte magát. 

- Most! - jött a jelzés. A sötét folyosókon csak a kristályokban lévő kék füst adott fényt. Szinte teljesen vakon szaladtunk a többiek felé, akik támadni kezdték az őket körülvevő halálfalókat. 

- Stupor! - kiáltottam gondolkodás nélkül, amikor Harry háta mögé ért egy fekete ruhás alak. 

- Alana, Malfoy! Mi a frászt kerestek itt? - csattant fel a fiú értetlenül. 

- Sajnálom, Harry. Mindent el fogok magyarázni, de most rohannunk kell. Kérlek, bízz bennem! - fogtam meg a karját és húzni kezdtem magam után.

- Capitulátus! - hallottam Neville erős hangját, ahogy lefegyverez egy ellenséget. AZ agyam szinte teljesen kikapcsolt, ahogy fejvesztve rohantunk végig a hosszú labirintus szerű sorok között. A halálfalók nyugodtak és összeszedettek voltak, míg nálunk semmi más nem volt, csak az összetartás. 

- Stupor! - kiáltotta Draco Ron felé. A fiú először értetlenül és ijedten nézett vissza a szőkére, de az átok nem Ron felé ment, hanem a mögötte magasodó Bellatrixhoz. 

- Kösz. - mondta a vörös, mire Draco némán bólintott. Hatalmas bajban voltunk... Mindannyian lihegve, össze-vissza pislogva rohantunk a kijárat felé, de ők egyre közelebb voltak. 

- Reducto! - hallottam Ginny erős hangját, ahogy a pálcájából kék fény áramlott ki a sorok felé. Csodálatos varázs volt és eszméletlen büszkén néztem le a vörös lányra. De a sorok kezdtek összeomlani. Kristályok százai zuhantak le a polcokról, életveszélyessé téve a terem minden egyes pontját. És amikor oldalra fordítottam a fejemet, megláttam két gömböt a még stabilan álló polcon. Alana Aideen Delacrois és Flora Eira Delacrois. 

Furcsa érzések kerítettek hatalmába és bár a kezem már félúton volt a két gömb felé... Nem tehettem... Tovább kellett rohannunk.