Fény a sötétben

Védelmezők

- Hol a fenébe vagyunk? - kérdezte Draco idegesen. Szemei fel-alá járkáltak, miután felkászálódtunk a földről és leporoltuk magunkat. 

- Leráztuk őket? - hallottam Neville aggodalmas kérdését. Mindenki forgolódni és reménykedni kezdett, de én éreztem, hogy ezzel nincs vége. Túl könnyen elengedtek minket. Túlságosan könnyen megmenekültünk és amíg Harry nem éri el a 17 éves kort, Lucius, mint Minsztériumi dolgozó, bármikor le tudja követni a mozgását... 

És ekkor megjelentek az első fekete füstszerű gomolyagok... Szélsebesen keringtek körülöttünk, elszédítve az őket követő társaimat, miközben halk kiáltások és gúnyos nevetések telítették meg az ismeretlen helyiséget. 

Azonnal tennem kell valamit! Segítséget kell hívnom... Ennyi emberrel nem tudok megküzdeni egymagam! Lehetetlen, amire vállalkozom és koránt sem biztos, hogy a tervem be fog válni, de egy próbát megért. Ugyanis Alastor Mordon, a legjobb és egyben legőrültebb tanárom adott nekem valamit. 

"Törd szét a földön, ha bajba kerülnél. " Ezzel a mondattal nyomta a kezembe a combfixemben tartott kemény, kristály szerű anyagot... És nekem nem volt más lehetőségem. Előrántottam a késem a cipőmből, majd a földnek vágtam a kristályt, amiből fehér, gőzszerű anyag kezdett az ég felé vándorolni. Hol van Draco? Hol van Harry? Mi a fene történik itt? Rémülten, remegő kezekkel vártam az ellenséget, jobbomba a pálcámmal, bal kezemben a tőrömmel. 

De amikor eljöttek értem, esélyem sem volt kezdeni velük valamit. Ismerős kezek szorítása a torkomon, erős kölni, gúnyos nevetés. A férfi, aki gyászosan az apámnak nevezte magát hosszú évekig, most a torkomnak szegezett pálcával rántotta hátra a fejemet, a hajamnál fogva. Ujjai erősen markoltak belém, pálcája szinte elzárt előlem minden levegőt. 

- Szemétláda! - nyögtem mérgesen. A lábam előtt ott hevert a pálcám és a késem... Semmi esélyem sem volt összeszedni. 

- Hiányoztam? - kérdezte gúnyosan és erősebben rántotta meg a hajamat. Kétségbeesetten próbáltam valami megoldást találni a helyzetünkre, amikor körbenéztem a szürke, rémülettel teli helyiségben. Hermione könnyei letisztítják a koszt a lány arcáról. Ron szemei szinte felrobbannak mérgében. Draco... Draco arcain ezer érzelem váltotta egymást, miközben Bellatrix folyamatosan a fülébe duruzsolt. Mindenki bajban van. 

- Azt hitted gyerekeknek esélyük van ellenünk? - nevetett gúnyosan Lucius, miközben odasétált a tehetetlenül álldogáló Harry elé. A fiú arcán ott volt a megbánás, a bűntudat, a rettegés. Mégis dacosan nézett vissza a fehér hajú, magas férfira. Lucius azonban nem tágított. Sétapálcája fenyegetően hangosan kopogott a nyirkos köveken, kezét szilárdan nyújtotta előre. - Vagy átadod a jóslatot, vagy a barátaidnak vége. - nézett végig a társaságunkon. Szemei egy pillanatra megakadtak saját fián és felvont szemöldökkel szemlélte őt, majd visszafordult Harry felé. 

- Ne add oda, Harry! - kiáltott Neville dacosan, mire az őt tartó halálfaló mélyen belenyomta pálcáját a torkába. 

Alana, gondolkozz! Auror vagy! Tűzboszorkány! Tűzboszorkány... Ebben a pillanatban, szinte teljesen egyszerre történtek az események. Lehunytam a szemeimet, amikor Harry felemelte a gömböt... Ő átnyújtotta a jóslatot Lucius irányába, míg az én agyam szinte felrobbant a koncentrálástól. A szemeim sárgán izzottak, a hajamba belekapott az engem körülvevő meleg fuvallat és apám kiáltozva kapta el a kezeit rólam. És amikor Lucius kezei összezártak a jóslaton, Charles Delarson ruhája hatalmas lángokba csapott fel. 

Fehér fények, világító csíkok... Aurorok lepték el a termet, elvakítva a halálfalók tömegét. 

- Kotródj a keresztfiamtól! - hallottam Sirius Black erőteljes hangját, majd a szemem sarkából láttam, ahogy egy hatalmasat behúz a fehér hajú alaknak. Azonnal lehajoltam a pálcámért és a tőrömért és berohantam az aurorok tömegébe. 

- Ideje munkába lendülni, Alana! - hallottam Tonks megnyugtató kiáltását a terem végéből. A nő és Lupin összeszedték a többieket és biztonságos helyre terelték őket. Lopva Draco felé pillantottam, aki rettegve figyelte az eseményeket. 

- Munkába? - hallottam Ron kérdő hangját, de nem volt időm vele foglalkozni. Itt az ideje, hogy bizonyítsak... itt az ideje, hogy elvégezzem a feladatomat! 

- Stupor! - kiáltottam Bellatrix felé és támadni kezdtem. 

- Alana, nem így neveltelek! - lépett elém hirtelen Charles Delarson... Karjairól leégett a ruha, sőt... Inkább beleégett vörös bőrébe. Hangjában tombolt a düh és a bosszúvágy, de ez velem sem volt másképpen. Vissza akartam adni neki a sok évnyi bántást és szenvedést. 

- Sehogy nem neveltél engem! - kiáltottam a képébe, ujjaimból előtörtek a lángok. - Elhagytál, kitagadtál, eljátszottad a halálodat! - süvítettem és felé emeltem a pálcámat. 

- És mi van, ha azt mondom nem én vagyok az apád? - kérdezte gúnyos mosollyal. 

- Fogd be... Fogd be, fogd be, fogd be! Nem fogsz megint átverni! - kiáltottam és az érzelmeim elszabadultak. Nem gondolkodtam, nem láttam tisztán... Bántani akartam, fájdalmat okozni neki. Azt akartam, hogy szenvedjen! És a férfi teste lángokba borult. A körülötte lévő területet ellepték a lángok. Apám sikító hangjai egy pillanatra mindenkit megdöbbentettek, még engem is. 

De nem ez állított meg. Draco erős karjai hirtelen körém záródtak és a fiú kiabálni kezdett a fülembe. 

- Alana, meg fogod ölni! - rázta meg a vállaimat. - Olyan akarsz lenni, mint ők? - és a lángok abbamaradtak... A fejem zsongott, a világ homályos volt és vér tapadt a kezeimhez. A sebem felszakadt a hasamon, eláztatva ruháimat. Üvöltés. Hatalmas üvöltés. De nem bírtam felfogni mi történt. 

Emberek rohannak el. Diákok kiabálnak. Elszabadult a pokol és én csak álltam ott, vérző hassal és elborult elmével. Az erőm sosem mutatott mértékekben jelent meg, komoly sérüléseket okozva egy emberben, akit régen szerettem. 

- Alana! - rázott meg újra Draco. A fiú szemei kétségbeesetten keresték a tekintetemet, szinte feladva minden reményt. De akkor megráztam a fejemet. 

- Hol van? Hol van Harry? - kiáltottam kétségbeesetten. Draco szinte megnyugodva fogta meg a kezeimet és rohanni kezdett velem. 

A Minisztérium előcsarnoka hatalmas volt és mindig csillogott. De most az egész tele volt homokkal. Harry pedig mozdulatlanul feküdt Dumbledore karjai között. 

- Hát tényleg visszatért... - szólalt meg Caramel elképedve. A minisztériumi dolgozók szinte remegtek a félelemtől. A miniszterünk pedig lassan, döbbenten lépett oda hozzám. - Szép munka volt, Alana. A képző várja vissza a legígéretesebb diákját. - fogott velem kezet pislogás nélkül. 

- Képző? -

- Munka? -

- Alana, mi ez az egész? - 

Mindenki válaszra várt. Mindenki azt akarta tudni, mi az amiről Caramel beszél. Mit tettem én... De a világ forogni kezdett körülöttem és az utolsó dolog amire emlékszem, hogy Draco nevét suttogom és összeesek a karjaiban. A gyomrom rémesen fájt, a fejem hasogatott, de a sötétben mosolyogva várt vissza a két kislány és az anyjuk.