Fény a sötétben

Titokzatos idegen

És én csak némán pislogtam. A hangom egyszerre elhagyott és a lábaim megremegtek, ahogy megpillantottam az idegent, aki kedves mégis kétségbeesett hangon szólt felém. Össze voltam zavarodva és a bennem lévő alkoholtól még mindig nyomott volt az elmém. A bőröm csillogott a tündérportól, a kezeim pedig megremegtek a hidegtől. Az ujjaimmal belekapaszkodtam Draco erős karjaiba, amik stabilan tartottak a földön. 

Nem tudom miért reagáltam így, hiszen ő csak egy idegen. Akit még sohasem láttam. De mégis... Olyan volt, mintha egy rég elveszett darabkám térne vissza hozzám. Felfoghatatlan érzések kerítettek hatalmukba és a fejem hasogatni kezdett az érzelmek tolongásától.

- Aideen, te vagy az? - lépett felém a lány. Hosszú szőke haja kilógott fekete kapucnija alól, ruhája koszosan és nedvesen simult vékony alakjára. Zöld szemei alatt mélyfekete karikák ültek, pont olyanok, mint Draco szemei alatt. És ahogy belenéztünk egymás szemébe, ajkaink megremegtek. 

- Ki vagy te? - kérdezte Draco halkan, fenyegetően nézve végig a lányon. Teste automatikusan az enyém elé tornyosult, karjait védelmezően tartotta előtte. És akkor a lány felé fordította a fejét, lassan végignézett rajta és leporolta ruháját. 

- Flora Eira Delacrois. - nyújtotta kezét a szőke felé. Hangja erős volt és magasztos. Ujjai mégis koszosak voltak, ápolatlanok és sérültek. - Az elemek hercegnője. - fedte fel magát, szemeit összecsatolva az enyémekkel. Eira... 

Ránéztem a lányra és a szívem egy része fájdalmasan dobogott a mellkasomban. Mintha az elveszett életem darabjai érnének össze, de a másik felem... Még mindig nem tudom elhinni, hogy én vagyok az a lány akit keresnek. Még mindig nem tudom elhinni, hogy tényleg Aideen hercegnő lennék, akit elraboltak kiskorában. 

- Miért kellene hinnünk neked? - kérdezte Draco mérgesen és hátra nézett rám. A fiú látta mérhetetlen zavaromat és finoman megfogta a kezemet, majd hátrébb tolt, hogy szinte teljesen eltakarjon.

- Nem ismerlek titeket és mégis felfedtem magam. Azt hiszem ez elég okot ad a bizalomra.  - vonta meg a vállát a lány. Annyira ismerősek a vonásai. Annyira hasonlít rám. De mégsem... Ha én vagyok az, miért nem emlékszem? Miért nem tudok semmit róluk? Miért nem érzem azt, amit egy lánynak kellene akit épp most talált meg a testvére. 

- Az előbb Aideennek szólítottál... - bújtattam ki a fejem félénkek Draco háta mögül. 

- Én... Ne haragudj... Azt hittem, te vagy a testvérem. - vallotta be meglepően őszintén és közelebb lépett hozzám. Döbbenten húztam vissza a fejem, akár egy rémült kislány, miközben Eira az arcomat kezdte vizsgálni. - Pont olyan a szemed. És a vonásaid. - suttogta szomorúan. 

- Alana, mond el neki. - suttogta Draco és kicsit odébb lépett. Kezeit erősen szorította a derekamra és a fejét a vállamon pihentette, miközben én felnéztem a lány zavarodott fejére. 

- Azt hiszem... - kezdtem bele, de szünetet kellett tartanom. Ez az egész túl furcsa volt. Túl természetellenes! - Azt hiszem én vagyok a testvéred. - halt el a hangom gyengén. Eira némán bámult rám hosszú percekig. Ujjai lassan felcsúsztak a kulcscsontjára és lehúzta a fölsőjét. 

A bőrén ott volt egy hópehely alakú pigmentfolt. És ahogy hozzáért a bőréhez, a folt halványan csillogni kezdett az éjszakai fényben. Hirtelen pedig bizsergést éreztem a hátamon, ahogy Draco odább emelte a hajam. 

- Alanáé is... - mondta a fiú döbbenten. 

- Tényleg te vagy az... - suttogta a lány és egy kövér könnycsepp gördült le az arcán. - Aideen, tényleg megtaláltalak! - a lány zokogó sírásba tört ki, arcát tenyerébe temetve hagyta, hogy előtörjenek az érzelmei. 

- De én nem emlékszem semmire! - vágtam közben feldúltan. - Hogy lehetnék a testvéred, ha nem emlékszem semmire? - kérdeztem, mire Eira felemelte a fejét. 

- Nem emlékszel semmire? - kérdezte értetlenül.

- Ha emlékeznék, most nem állnék itt ilyen értetlenül... - ráztam meg a fejem. 

- A varázsnak már el kellett volna múlnia.... - gondolkodott hangosan. - De mi van ha... - a lány hirtelen elnémult és tekintete megtalálta Draco összezavarodott pillantásait.

- Mi van ha mi? Milyen varázslat? - kiabáltam mérgesen. - Valaki mondja már el mi a fene történik éppen! - Eira újra rám nézett és halványan elmosolyodott.

- Mindig ilyenek a szemei ha mérges? - kérdezte Dracotól a lány. 

- Nem csak akkor. - fojtotta el a nevetését Draco, mire hasba ütöttem.

- Örülök, hogy ilyen jól szórakoztok, de most már valaki kezdjen beszélni! - mérgelődtem folyamatosan.

- Erősebb vagy, mint gondoltuk. - mosolyodott el Eira, de a mosolya hamar lefagyott az arcáról. - Aideen... Vagyis, Alana. Feltételezzük, hogy az elrablód valamiféle átkot szórt az emlékeidre, amik nem engedik, hogy a gyermekkorod a felszínre kerüljön. A valódi gyermekkorod! De ennek már régen el kellett volna múlnia, ha csak nincs a közeledben... - vázolta fel gondolatmenetét, nekem pedig leesett az állam. 

- Az apám... Az apám lenne a férfi aki elrabolt? - gondolkodtam hangosan. De ő... Ott van minden emlékemben! Emlékszem rá, ahogy játszott velem, emlékszem amikor elzavart, emlékszem amikor anyám halála miatt okolt. -Ennyi éven át utált egy ember, aki nem is volt az apám? De akkor miért mondott le rólam, ha ő rabolt el? Ennek semmi értelme nincs. - 

- El kell jönnöd velem a szüleinkhez! Ők mindenben segíteni fognak! - mondta és felém lépett. De én meghátráltam. 

- Nem megyek. Ne haragudj, de ennek a történetnek semmi értelme nincs. Valami félreértés az egész. - motyogtam pislogás nélkül. De mélyen legbelül inkább csak féltem. Ha vannak szüleim... Mi van ha nekik sem fogok kelleni? Ha csalódást okozok? 

- Aideen! - kérlelt a lány kidülledt szemekkel. 

- Kérlek ne szólíts így. - ráztam meg a fejem. - Sajnálom, de nem én vagyok az akit keresel. - néztem rá még egyszer utoljára, majd megfogtam Draco kezét és bevezettem az épületbe. 

- Miért csináltad ezt? - kérdezte értetlenül a fiú. - Miért hazudtál? Tudod, hogy te vagy az! Tudod, hogy van családod! Alana, végre válaszokat kaphatnál! - sorolta Draco, de nekem sok volt ez. Rettentően sok volt. Végigrángattam a folyosókon, egészen a szükség szobájáig. Egészen addig, amíg a fiú meg nem torpant. - Mit akarsz itt?  - kérdezte remegő ajkakkal, szemeiben félelem csillant. 

De nekem nem volt kedvem beszélgetni. Egy erős mozdulattal belöktem az ajtón és ajkaimat az ajkaira tapasztottam. Most a fiúra volt szükségem. A szeretetére, a melegségére, a biztonságra. De már itt is tudhattam volna, hogy a történetet nem zártam le ennyivel...