Fény a sötétben

Eljött az idő

Késő délután volt és Madam Pomfrey szigorú felügyelete mellett feküdtem a néma gyengélkedőn. Az RBF vizsgák már javában zajlottak, így a többiek szenvedő arcokkal léptek el  mellőlem a reggeli után. Még Draconak is mennie kellett, hiszen velem ellentétben, ő nem kapott felmentés a vizsgák alól. Miután Dumbledore tájékoztatta hivatalos gyámomat, Caramelt, a történtekről, a férfi levélben engedélyezte a távolmaradásomat. 

Mindenki azt hitte, hogy az események le fognak nyugodni... Hogy a tettes eltűnt és az életem újra biztonságban van. De ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna... 

Félálomban néztem a mennyezetet és vártam, hogy valaki végre betévedjen és elmesélje hogyan sikerült a vizsgája, amikor hatalmas robaj és tapsvihar rázta meg az iskolát. Egy pillanatra aggodalmasan ültem fel az ágyon és a szemeim jobbra-balra jártak idegesen.

- Semmi baj, Drágám. Biztos megint a Weasley ikrek. - legyintett mosolyogva Madam Pomfrey. - Megyek összeszedem a mostani áldozataikat. Két hete is vagy öt gyerek feküdt itt rókázórágcsa miatt... - forgatta a szemét rosszallóan a nő.

- Vigyázzon a bűzrobbantókkal! - figyelmeztettem mosolyogva a nőt. Az ikrek szinte minden sarokra elhelyeztek egy időre robbanó szerkezetet, ami beteríti a mellette sétálókat elviselhetetlen bűzökkel. Hányinger keltő volt, de halálosan vicces is egyben és az igazság az, hogy néha még én is nevetéstől fájó hassal figyeltem az áldozatok elzöldülő arcát. 

Lassan lehunytam a szemem és megpróbáltam mindent kizárni az agyamból. A nőre gondoltam, aki hosszú, kék estélyiben mosolyogva integetett a két kislánynak. A sötétbarna haja elegáns kontyba fogva emelte ki hibátlan arcát, feje tetején egy ezüst korona díszelgett, tele színes ékkövekkel. Középen egy piros darab állt, azt pedig zöld, kék, sárga, lila, fehér és fekete kövek vették körül. Csodálatosan nézett ki. 

A két kislány szinte ellentétei a másiknak. Az egyik lány mosolya ravasz, ruhája kicsit koszos és gyűrött. Sötét haja hosszú loknikban omlott le a hátára, kék szemei ámulattal bámultak be a kert végében álló erdőbe. Tele volt kalandvággyal és energiával. 

A szőke, egyeneshajú lánynak hatalmas barna szemei voltak. Lila ruhája makulátlan volt mint mindig és arcán nyugtalan kifejezés ült. Az ő számára a művészet és a bálok jelentették a kikapcsolódást. Ő nem vágyott másra, csak a szülei nyomdokába való lépést...

- Alana... - hallottam a nevemet suttogva. A szemeim azonnal kipattantak és az éjjeliszekrényemen lévő pálcámhoz nyúltam. Félelemmel és bizonyítási vággyal telve néztem körbe a szobában, de a terem üres volt. 

- Alana... - hallottam újra a nevemet. Ne kelj fel! Ne menj ki innen, Lana! Tudod jól, hogy ez egy csapda! Egész életedben erről tanultál! De ha erről tanultam egész eddig, akkor készen állok! Meg tudom védeni magam! Az ég szerelmére, auror vagyok! Vagy valami olyasmi... 

- Ki van ott? - kérdeztem erőteljes hangon és felálltam az ágyból. A gyomromba hatalmas fájdalom nyílalt, annak ellenére, hogy rengeteg gyógyszert kaptam... A kötésem megfeszült a testem körül, ahogy megmozdultam és a fehér ruhámon át láttam, hogy vér kezd szivárogni belőle. 

- Van nálad valamim és szeretném visszakapni. - suttogta a hang mélyen. 

- Gyere és vedd el. - feleltem idegesen. A pálcámat az üres bejáratnak szegeztem, de nem kellett sokáig várnom. Egy álarcos alak lépett elém nyugodtan. Haját csukja takarta, ruhái úgy fedték testét, akár egy zsák. De a pálcát tartó keze sérülten szegeződött felém. Megégett... Nem én kiáltottam aznap éjjel, hanem ő. Megégettem... 

- Alana, édes, naív, kis Alana... - gúnyolódott mély hangon. Férfi volt, ebben biztos voltam. Férfi, de fogalmam sincs, hogy kicsoda. 

- Ki vagy te? - kérdeztem mérgesen és közelebb léptem felé. 

- Te még nem ismersz engem... De én már születésed óta követlek. - éreztem a hangján, hogy gúnyosan elmosolyodik. 

- Akkor vállald fel magad. - mosolyodtam el én is gúnyosan. Legyen már egy kis bátorsága! 

- Alana Delarson... - rázta meg a fejét. - Olyan sokat nem tudsz még az életedről... Tudatlanul fogsz meghalni.- nevetett fel rémesen idegesítő hangon. És a vérem egyre jobban fellobbant. Mindent tudok az életemről, amit kell és nem fogom hagyni, hogy valaki kihozzon a sodromból ilyen hazugságokkal! 

- Fogd be. - sziszegtem lángra lobbant szemekkel. - Fogd be és mond el mit akarsz tőlem! -  És a férfi meg is tette. Részben. Valaki ugyanis hátulról egy zsákot húzott a fejembe és kábító átkot szórt rám. Elsötétült az egész világ és amikor végre magamhoz tértem, olyan helyen találtam magam, ahol a boldogságom kezdődött. 

A Malfoy kúria sötétebb és barátságtalanabb lett,  ahhoz képest amikor legutoljára itt voltam. A ház egyre inkább engedte el a varázsát, ahogy Lucius Malfoy fokozatosan visszatért otthonába. Minden olyan lett, mint maga a férfi. Ijesztő és gonosz. 

És most itt állt előttem ő, Lucius Malfoy, gúnyos vigyorral az arcán.

- Végre találkozunk, Miss Delarson. - mosolygott rám. Fehér fogai veszélyesen villogtak rám, miközben megpróbáltam kiszabadítani összekötözött kezeimet. 

- Számomra az öröm. - fintorogtam rá mérgesen. - Megtudhatom miért vagyok itt? - 

- Ez egy kitűnő kérdés, Alana. Charles itt a lányod! - kiáltott a férfi. 

- Remek... - sziszegtem mérgesen, de a lelkem mélyén meg voltam rémülve. Ahogy a feketébe öltözött férfi előlépett a halálfalók tömegéből, a szívem egy pillanatra megállt a mellkasomban. Éreztem, ahogy a pulzusom az egekbe szökik és talán még a sírás is fojtogatni kezdte a torkomat... 

- Szia, Alana. - lépett elém a sebhelyes arcú férfi. Végignéztem rajta, az árulón, a hazugon, az apán... A férfin aki egész életemben utált és magamra hagyott... A férfin aki hazudott és végignézte minden szenvedésemet. És ahogy nőtt bennem az undor, nem tudtam másra gondolni csak... Leköptem. 

- Tüzes lány, nem mondom! - nevetett egy halálfaló a tömegben. Gyilkos pillantásokkal néztem végig rajta, akinek mosolya egyből szélesebbre váltott. Gusztustalan... 

- Bella! - szólt Lucius. - Vidd a foglyot a pincébe! Harry Potter már vár ránk a minisztériumban! - mosolyodott el gúnyosan, nekem pedig elfehéredett az arcom. 

Egyedül ültem a hideg cella nyirkos padlóján. Egyetlen feladatom volt! Megvédeni Harry Pottert... És a fiú most újra halálos veszélyben van, miközben én a barátom pincéjében vagyok megkötözve... Miért van egyáltalán abban a rohadt minisztériumban? 

Fájdalmasan néztem le a hasamra. A ruhámon egyre nagyobb vértócsa díszelgett és a szám kiszáradva nyílt szét gondolkozás közben. Kötél... Kötéllel kötötték össze a kezemet! Draco nem mondta el nekik, hogy képes vagyok iránytani az erőmet! És a kötél elég... 

Én pedig azonnal lehunytam a szemem. Elképzeltem, ahogy a kezemet kidörzsölő anyag elkezd füstölni, parázslani, majd erősen égni. És a csuklóim kiszabadultak. 

- Indulás Harry után.  - mondtam magamnak elszántan és szorosabban meghúzva a kötésemet, felkészültem a hopponálásra...