Fény a sötétben

Elmeboszorkány

És akkor felemeltem a fejem. A szívem olyan hevesen dobogott a fülemben, hogy azt hittem menten kiszakad a helyéről és olyan erősen szorítottam Draco kezét, hogy elfehéredtek az ujjaim. De a fiú stabilan állt mellettem, egyik kezével a derekamat szorongatva.

- Alana, tudod kik ezek az emberek? - kérdezte Dumbledore, összeráncolva bozontos, ősz szakállát.

- A királyi család. - feleltem diplomatikusan, kihúzva magam a kellemetlen szituációból. De a dolog már nem maradhatott ennyiben és hiába remegtem egész testemben, nem rohanhattam el. 

- Miért nem emlékszik semmire? - kérdezte Eira, mérgesen fordulva az igazgató felé. 

- Gyermekem, ez egy nagyon bonyolult dolog. Nem biztos, hogy könnyű lesz megválaszolni... - felelete a férfi és azt gyanítottam számára is rémesen kellemetlen a szituáció. Meg tudtam érteni...

- Maga a korunk legnagyobb mágusa! Tudnia kell, hogy mi baja van! - csattant fel a lány. Stílusa kicsit sem illett megjelenéséhez. 

- Eira, viselkedj! - dorgálta meg az anyja szigorú tekintettel, de láttam rajta, hogy legszívesebben ő is kikelne tökéletes álcájából. De hiába voltak felháborodva, nem vették figyelembe az egyetlen opciót, ami hátramaradt. 

- Nincs velem semmi baj. - szólaltam meg bátortalanul, automatikusan rászorítva Draco kezére. - Azért nem emlékszem semmire, mert nem én vagyok az, akit keresnek. - ráztam meg a fejem kimerülten. 

- De láttam! Láttam a jelet és... és a szemeid! - Eira szinte hápogott, ahogy levegő után kapkodott. A lány nem fogadta el, hogy nem tudta megtalálni a testvérét és én ezt meg is értem, de az én életemet ne bonyolítsák ok nélkül. 

- Nézzék... - szólalt meg Draco erős hangon. - Én értem, hogy maguknak ez mennyire fontos... De ha nem tudják bizonyítani, hogy Alana a maguk lánya, kérem hagyják békén. Ez neki is épp olyan megterhelő és rémisztő, mint maguknak. - a fiú hangja tisztelettudó volt, de mégis erőteljes. Éreztetni akarta, hogy ennek a találkozónak jelenleg semmi értelme nincsen és ezért rémesen hálás voltam. 

- Te ki is vagy, tulajdonképpen? - kérdezte a férfi összeráncolt szemöldökkel. 

- Thomas! - csapta meg a karját felesége, kikerekedett szemekkel. 

- Alana barátja vagyok. - emelte fel a kezeinket Draco felvont szemöldökkel. Kezdi elveszíteni a türelmét. - Amihez jelenleg semmi köze nincsen. - 

- Draco! - szólt rá Dumbledore erélyesen. Te jó ég! Valaki hopponáljon el innen, könyörgöm! Ha átmenne rajtam egy rohadt hippogrif csorda, az is kellemesebb lenne! 

- Kérem, nyugodjunk le egy kicsit. - szólalt meg Victoria és lassan elém guggolt. Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek aki éppen rosszat csinált, vagy valami nagyon fontosról kellene vele beszélni... De a királynő nem állt meg. Lassan megfogta a szabad kezemet és belenézett a szemeimbe. 

- Alana, én egy elme boszorkány vagyok... - ismertette képességét. - Képes vagyok feloldani olyan gátakat, amik megakadályozzák az emlékeid szabad áramlását... Megengednéd, hogy megpróbáljam? - hangja rémesen megnyugtató volt és szemeiben nem volt ijedtség, sem akaratosság. 

Pár pillanatig farkasszemet néztem a nővel, aki türelmesen pislogott felém. Vajon érzi mindazt amit most én? Érzi, hogy mennyire félek, mennyire kényelmetlenül érzem itt magam? Félek, hogy össze fogom törni őket, ha nem én vagyok az... Azt hinné az ember, hogy nekem nincs okom rettegni. Nincs okom idegesnek lenni...

De ha én vagyok az... Ha tényleg van egy igazi családom... Az egész életem felborulna és minden megváltozna. De ha nem én vagyok... Nem akarom magamat azzal ámítani, hogy van egy szerető családom, aztán pofára esni és összetörni. De ideje megtudni az igazságot! Nem tehetem ki őket ennek a tudatlan állapotnak. 

Lassan felnéztem Dracora, aki komoly tekintettel figyelte a nő minden mozdulatát. De végül ő is felém fordította a tekintetét. 

- Itt vagyok veled. - mondta a fiú nyugodt hangon és az arcára erőltetett egy nyugodt mosolyt. Szeretem benne, hogy mindig meg akar nyugtatni és mindig tudja mire van éppen szükségem. De most, a szívem talán az eddiginél is hevesebben vert, amikor kinyitottam a számat. 

- Csináljuk... - nyeltem egy hatalmasat és ekkor vettem csak észre mennyire ki van száradva a torkom. 

- Rendben. - fújta ki a levegőt Victoria. - Lehet, hogy kicsit fájni fog a fejed, de ha már nem bírod, azonnal szólj! - figyelmeztetett a nő, homlokán mély ráncokkal. 

- Biztonságos ez? - kérdeztük Dracoval teljesen egyszerre. 

- Anya tudja mit csinál. - bólintott idegesen Eira, aki pislogás nélkül meredt párosunkra. 

- Mielőtt elkezditek... - szólalt meg Thomas, a királynő ideges férje. Szinte percről percre több ősz hajszál nőtt a fején, szemei pedig egyre karikásabbak lettek. De lenyűgöző, mennyire gyötörte magát, hogy nyugodt maradjon. - Alana, meg tudod mondani mi az első emléked? - kérdezte a férfi. Kék szemei összekapcsolódtak az enyémekkel, miközben kutakodni kezdtem a fejemben. 

- Azt hiszem... Az ötödik születésnapom. Apám a kandalló előtt mesélt anyukámról, aki meghalt szülés közben. Éppen társasjátékokat játszottunk. - mondtam elgondolkodva. Akkor még nem utált... 

- És mennyire tiszta ez az elmék? - kérdezte a férfi. 

- Hát... Amennyire egy öt éves gyerek emlékei tiszták lehetnek. - ráztam meg a fejem értetlenül. 

- Átalakították volna az emlékeit? - nézett fel párjára Victoria. 

- Ez megmagyarázza miért nem oldódott fel a gát? - kérdezte Eira döbbenten, de a válasz elszomorította. 

- Nem. Aki felrakta a gátat, még mindig a közelében van! - szált be a vitába Dumbledore és valami után kutatni kezdett az íróasztalában. 

- Már ha Alana az akit keresnek. - fintorgott Draco. Éreztem, hogy kezdik idegesíteni a találgatások. Mind a ketten utáljuk, ha úgy beszélnek rólunk, mintha itt sem lennénk... 

- Kezdhetjük? - kérdezte a nő.

- Igen. - mondtam, de abban a pillanatban meg is bántam a dolgot. A látásom elsötétült, mintha egy vörös fátyol hullott volna rám és a fejem élesen hasogatni kezdett. Éreztem, ahogy megrándulnak az izmaim, Draco pedig hevesen utánam kap.

- Mi van a szemével? - hallottam a fiú aggodalmas hangját, majd a világ elnémult. Éreztem, hogy valaki más is van a fejemben és éreztem a fájdalmat ami a munkájával jár... Imádkoztam magamban, hogy legyen már vége! Hagyja abba! Rémesen fáj!

De Victoria nem szállt ki a fejemből...