Fény a sötétben

Királyi bál

- Hoztam neked valamit. - kopogott anya az ajtómon és lassan benyitott, egy fekete bársonydobozzal a kezében. - Ohh, Aideen. Gyönyörű vagy... - gördült le egy könnycsepp az arcán.

Zavarba jőve simítottam végig a sötétzöld, hosszú ujjas ruhámon, amit éppen most vettem fel. A szabó az én ruhámat készítette el először, így bőven volt időm elkészülni, amíg a többiek lelkesen és ámulattal figyelik a ruhájuk elkészülését. 

- Tényleg? - kérdeztem félénken, mire anyám közelebb lépett hozzám és végighúzta ujjait a hajamon. 

- Draco el fog ájulni, ha meglát. - mosolyodott el. - Nagyon kedves fiúnak tűnik. - 

- Az is. Egyszerűen csodálatos, anya! - mosolyodtam el, szavaimból érezhető volt, mennyire szeretem. 

- Nos, azt hiszem tudom mivel lehetne tökéletesebbé tenni a kinézeted. - mosolygott sejtelmesen és kinyitotta a dobozt. 

- Anya... - ámultam el. Remegő ujjakkal nyúltam bele a dobozba és kiemeltem a csodálatos ezüst tiarát, aminek közepén ott díszelgett egy narancssárga kő. - Eszméletlen... - nyögtem ki.

- Ideje, hogy a tiéd legyen. - szipogott meghatódva és a tükör felé fordított, majd kivette a kezemből a tiarát és a hajamba tűzte. - Igazi hercegnő vagy... - súgta halkan. Lassan végignéztem a tükörképemen és lassan kezdtem felfogni, hogy ez tényleg a valóság. Egyszer én fogok a trónon ülni és az én gyerekeim lesznek az örökösök. Egyszer én leszek az elemi boszorkányok királynője és előttem fognak meghajolni... 

- Köszönöm, anya. - mondtam könnyes szemmel.  

- Gyere, menjünk... A többiek már biztos elkészültek. - mosolygott rám még egyszer, majd kihúzott a szobából. És igaza volt. A barátaim lelkesen álltak egymás mellett a lépcső aljánál, izgalommal nézegetve ruháikat. 

Hermione egy csodálatos világoskék selyemruhában álldogált Ron mellett, aki a lányhoz illő kék nyakkendőt igazgatta a nyakában. Madison ruhája hófehér volt és egészen a földig csillogott. Akár egy csillag... Csodálatos volt és amikor ránéztem a mellette álló Theora, tudtam hogy beleszeretett a lányba. Tátott szájjal nézett rá, szemei szinte odaragadtak a lány sugárzó arcára, miközben idegesen igazgatta fehér nyakkendőjét. 

A húgom ruhája csodálatos lila volt, apró csipkével díszítve. Haja egy csodálatos konytba fogva emelte ki az arcát és ezzel Harry figyelmét is felhívta... A fiú kedvesen beszélgetett a lánnyal, aki valószínűleg észre sem vette a lila nyakkendőt a fiú nyakában... Az ikrek pedig apámmal nevetgélve feszítettek a fekete öltönyeikben, egyiken vörös, másikon barna nyakkendő. Eszméletlenül néztek ki. Olyan felnőttnek, érettnek...

De Draco... A fiú haja gondosan hátrafésülve emelte ki tökéletes arcát, amin egy hatalmas mosoly ült. Ott állt a lépcső aljánál, fekete öltönyében és zöld nyakkendőjében és felém tartotta a kezét. 

- Gyönyörű vagy... - suttogta és összekulcsolta ujjainkat. - Lélegzetelállító... Büszke vagyok, hogy a barátod lehetek... - 

- Szeretlek, Draco Malfoy... - csókoltam meg meghatódva a fiút. 

- Olyan vagy, mint egy valódi hercegnő. - törölte meg a szemét Madison. 

- Akkor hát, induljon a bál. - mosolyodtam el és büszkén végignéztem a barátaimon. 

---

- Te jó ég, mennyi ember! - rettent meg Ron egy pillanatra. 

- Ugye? Mindenki itt van, aki egy kicsit is számít a varázslóvilágban!- kerekedett el Hermione szeme és újra végignézett a társaságon. - Ott van a varázslóbankok igazgatója! Ron, gyere már! - ragadta meg a vörös kezét Hermione és rángatni kezdte a fiút a férfi felé. 

- Szabad egy táncra, Hercegnő? - hajolt meg előttem Draco, én pedig nevetve fogadtam el a kezét. 

- Megtisztelő, Uram. - hajoltam meg én is. A fiú kezei pedig lassan rácsúsztak a derekamra és közelebb húzott magához. Az érintése gyengéd volt és odaadó és ahogy egymáshoz simultunk, mintha a szívveréseink is egymásra hangolódtak volna. Draco ujjai pedig lassan az állam alá vándoroltak és gyengéden felemelte a fejemet. Hüvelykujjával végigsimított ajkaimon és elmosolyodott. 

- Pont olyan törpe vagy, mint amikor először találkoztunk. - mosolygott rám. Szemei őszintén csillogtak a boldogságtól, én pedig meghatódva néztem bele csodálatos, világos tekintetébe. 

- Emlékszel még az első találkozásunkra? - kérdeztem bátortalanul. 

- Sosem fogom elfelejteni. Az amerikai lány aki nem ismeri a mosdó jelzéseket. - nevetett önfeledten. 

- Hé, tudod, hogy nem ez volt az oka! - nevettem fel én is. 

- Akkor is gyönyörűnek gondoltalak. - komolyodott el kicsit a fiú. - Egy kicsit utáltalak is, mert tudtam, hogy beléd fogok szeretni.  - sütötte le a szemét egy pillanatra. 

- Tudtad? - pirultam el enyhén, a szívem pedig kihagyott egy ütemet a mellkasomban... 

- Persze, hogy tudtam. Nálad gyönyörűbb lányt még soha nem láttam. Különleges vagy, Alana Aideen Delacrois. És én megőrülök érted. - simította meg az arcomat gyengéden a fiú. 

- Kihagytad, hogy én vagyok a legszerencsésebb lány a világon. Én vagyok a legszerencsésebb, mert szerethetek egy olyan csodálatos embert mint te... - hajoltam kicsit közelebb a fiúhoz. 

- Megígéred, hogy mindig együtt leszünk? Bármi is lesz? - kérdezte komolyan a fiú. 

- Megígérem, Draco. Minket már semmi nem választhat szét... - feleltem a lehető legkomolyabban. Mert ő és én már egyek vagyunk...

- Elnézést, lekérhetem a kisasszonyt? - lépett oda hozzám hirtelen Rufus Scrimgeour. Draco még egyszer végignézett rajtam, majd bólintva egyet áthelyezte a kezem a férfi kezébe. 

- Nem tudtam, hogy itt lesz ma, Uram. - mondtam kissé zavarba jőve. 

- Én pedig nem tudtam, hogy az elemek hercegnőjét tanítom verekedni. - nevetett a férfi hirtelen. Még sosem hallottam nevetni. 

- Őszintén, én sem tudtam. - ráztam meg a fejem nevetve. - Az élet tele van meglepetésekkel. - 

- Akkor had okozzak még egyet. - nézett a szemeimbe a férfi, mire értetlenül visszahúztam a fejem. - Miss. Delacrois, mint arról gondolom értesült... Megválasztottak Mágiaügyi Miniszternek. - 

- Igen, Uram. Gratulálok. - mosolyogtam rá. 

- Köszönöm. Ellenben, utódot kell találnom az auror parancsnoki posztra és az akadémia irányítására. - magyarázta. - A jelenlegi jelölt jó, de nem a legjobb. Az iskola és az aurori vizsga elvégzése után érdekelne a poszt? - vágott bele a történet közepébe azonnal. 

- Ohh... - kerekedett el a szemem. Váratlan. Nagyon váratlan! - Uram, megtisztelő lenne... - mondtam végül. - Nagyon örülnék, ha én lehetnék az igazgató. - mosolyogtam. 

- Akkor ezt meg is beszéltük. Visszaadlak a morcos barátodnak. - mosolygott rám kedvesen és elengedte a kezeimet. De ekkor eszembe jutott valami. 

- Uram! - kiáltottam utána. - Emlékszik még Dominic Wollerre? - kérdeztem. 

- Minden tanítványomra emlékszem. - bólintott a férfi. 

- Honnan származik? Mármint... Hol született? - kérdeztem gyomorgörccsel. 

- Ha jól emlékszem... Spanyolország. - felelte a férfi. 

- Hölgyeim és Uraim! - szólalt meg anyám az emelvényen. - Kérem, köszöntsék szeretettel lányomat, Aideent. Az elemek következő királynőjét! - tárta felém karját, de én csak döbbenten álltam a terem közepén. A taps betöltötte a szobát és hallottam a barátaim biztató kiáltásait... 

- Lana... Mi történt? - kérdezte Draco... Nem érkezett válasz. - Oda kell menned! Hallod, Ally? - rázta meg kicsit a vállaimat, hogy magamhoz térítsen. Én pedig megráztam a fejem és elindultam anyám felé...