Fény a sötétben

Rémes ijedtség

"Drága Fred és George...

Nektek szerettem volna írni, mert félek a szüleimnek sosem értenék meg a döntésemet, ha én mondom el nekik... Tudom, hogy miattam jöttetek ide és mindent ott hagytatok, hogy engem védjetek, de nem maradhatok itt tovább. Nem tehetem!

Tudnotok kell, hogy rettentően hálás vagyok azért, hogy a barátaim vagytok. Nálatok jobb emberekkel sosem találkoztam még és egyszerűen... Olyan időkben voltatok mellettem, amikor azt hittem vége mindennek. Olyan időkben nevetettetek meg, amikor azt hittem nincs már öröm az életemben. És akármi is lesz ezután, mindig emlékezni fogok az esti játékainkra, a borozgatásokra, hogy George mennyire megijedt amikor Ash véletlenül felgyújtotta a cipőjét. 

Csodálatos emlékeket adtatok nekem fiúk és tudnotok kell, hogy nagyon szeretlek titeket. De Draco veszélyben van. És nekem oda kell mennem, hogy megmentsem, hogy elmondjam neki mellette vagyok! 

Biztos most hangosan szitkozódtok, miközben a soraimat olvassátok... De meg kell értenetek. Ha más nem is fogja megérteni, nektek meg kell. Ti tudjátok a legjobban mennyire szorosan kötődünk egymáshoz. Ő mindent megtett a védelmem érdekében és most rajtam a sor. 

Kérlek mondjátok meg a szüleimnek, hogy nagyon szeretem őket és Eirát is... Történt ami történt, ő a testvérem és nem érzek magamban haragot iránta. Ideje lezárnom ezt a szakaszt az életemben és egyedül szembenéznem a veszéllyel. De kérlek titeket, ne mentsetek meg! Ne gyertek utánam, ne keressetek! Én jól leszek...

De, ha mégsem... 

Ti vagytok a legjobb barátaim. Nagyon szeretlek titeket, fiúk. És sose felejtsétek el, hogy a szívembe zártalak titeket egy életre. 

Szeretettel, Alana."

Halk, nehéz sóhaj hagyta el a számat, ahogy letettem a levelet Fred mellé a földre és végignéztem rajtuk. Vörös hajuk kócosan borzolódott fel a párnán, testük oldalra fordulva pihent, miközben telt ajkaik lágyan szétnyitva engedték ki a halk szuszogásokat. 

Lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látom őket és az emlékezetembe akarom vésni minden egyes vonásukat. A nevetésük hangját, az ócska szóvicceiket, amik közül Draconak is fogok mondani párat. De most útnak kell indulnom. Ez az én döntésem és ezt akarom. És végre azt érzem, hogy újra az én kezemben van az irányítás. Ha nem is sokáig, de ebben a pillanatban igen. 

Draco nézőpontja: 

Nem hiszem el, hogy ez történt... Még mindig nem vagyok képes felfogni, pedig Woller mindent elmondott... Elhozta a pálcáját is. A véres pálcáját, ami a lány mellett hevert.

A leveleim sorra visszaérkeztek hozzám, mintha már nem akarna velem beszélni és fogalmam sem volt miért. Aztán beállít ő, és mindent megmagyaráz. És az én agyam teljesen kikapcsolt, a világom, a terveim, a reményem pedig összeomlott. 

- Meghalt, Draco. - nézett rám Dominic. - Elmentem érte, hogy idehozzam... De halott volt. A szobájában feküdt, felvágott erekkel. - magyarázta ledöbbenve. Egészen eddig fel sem fogtam, hogy ő is halálfaló. Soha egy gyűlésen sem volt itt. Soha! És most mégis ideállít, mint a megbízott aki elbukott. Elbukott, de nem érdemel halált, hiszen... Hiszen Alana hamarabb végzett magával. 

- Hazudsz... - nyögtem ki összetörve, de éreztem, hogy baj van. Tudtam már napok óta, hogy baj van. És Merlin szerelmére, most itt ez a pálca. Az a rohadt véres pálca! 

- Megölte magát, Malfoy.- lépett közelebb hozzám. - Én mondtam, hogy tönkre fogod tenni. - halkította le magát. De nekem nem volt erőm megütni. Nem volt erőm ránézni sem. Némán rohantam fel a szobámba... 

Nem lehet halott. Nem halhatott meg! Az én Alanám... Tényleg miattam tette? Tényleg én hajszoltam ebbe bele? Az életem szerelme, az egyetlen reményem most élettelenül fekszik a házukban, miközben  a szülei felette sírnak... 

-NEM! - kiáltottam és előtörtek belőlem a könnyek. Annyi düh volt bennem, annyi kérdés, annyi szomorúság. Leborítottam az asztalom tartalmát, majd beleütöttem a falba. Megint. Megint. - Nem mehettél el! Ne hagyj itt, könyörgöm! - kiáltottam az üres szobába. - Sajnálom, Ally! Sajnálom! - tört fel belőlem a fájdalom. 

Az ökleimből vér szivárgott és fájdalmasan mozdultak az ujjaim, miközben újra beleütöttem a falba. Üveg törés, papírok szakadása, bútorok borulása.... És az éjjeliszekrényemről leesett a közös képünk. 

- Ne! - kaptam utána kétségbeesetten, de a kép lezuhant a földre. 

Alana boldogan nevet, miközben belecsókolok a nyakába. Imádja amikor ezt csinálom. Imádta... De a képen most végigfutott egy hosszú repedés és aztán vízcseppek lepték el. Soha többé nem fog rám mosolyogni? Soha többé?! 

A könnyeim pedig megzáporozták a képet. A képet, ami az utolsó emlékem a szerelmemmel. Megölte magát...

De ha ő már nincs, én miért folytassam? Mi értelme az életemnek, ha nincs kiért bizakodnom? Ha nincs kiért jónak lennem? Mi értelme az egésznek, ha ő meghalt? Ő volt az egyetlen, akiért megérte harcolni... 

- Azt ígérted sosem hagysz el! - kiáltottam rá a képére. - Azt ígérted mellettem maradsz! De elmentél! - vádoltam meg a lány mosolygós képét. - De miattam, igaz? Miattam mentél el... Sajnálom, Ally. Kérlek bocsáss meg! Kérlek! - 

Lassan felhúztam a térdeimet és a kezeim közé temettem az arcom. A sírás megállíthatatlanul rázta a vállaimat és egy másodpercig csak arra vártam, hogy a lány letérdeljen hozzám és puha kezeivel, lágy hangjával kezdjen nyugtatni. De ő már nem teszi ezt többé...

- Draco? - hallottam a hangját a fejemben hirtelen, amitől még jobban összetörtem.

- Sajnálom. - suttogtam a könnyeim között. De aztán a puha karok és a lágy hang testet öltött. 

- Édesem, mi a baj? - térdelt le hozzám a lány, félelemmel a szemében. Én pedig mintha szellemet látnék, hátra löktem magam a földön. 

- Te... Te életben vagy! - hirtelen a szám elé kaptam a kezem, visszafojtva a hangos sírást. 

- Életben vagyok. Jól vagyok, Draco. - simított végig a kezemen Alana. A puha bőre forró volt az érzelmeitől, csodálatos kék szemei pedig az én tekintetemet keresték. Itt van! Itt van a szobámban, itt van mellettem! Gondolkodás nélkül ragadtam meg a karját és olyan erős szorításba húztam, mint még soha ezelőtt... 

- Életben vagy! - zokogtam a vállába. 

- Nincs baj, Édesem... - suttogta a hajamat simogatva. Alana nem halt meg! Életben van, itt, velem... De én tovább sírtam. 

- Azt hittem... Azt hittem elvesztettelek! - mondtam nagyokat nyelve. - Azt hittem sosem mondhatom már el mennyire szeretlek! - 

- Draco, miről beszélsz? - kérdezett a lány. 

- Sose ijessz így rám, Alana. Nem veszíthetlek el... -