Fény a sötétben

Szeretettel, Fred.

Vége van... Már egy hete vége van. 

A halottainkat eltemettük, a sebeinket begyógyítottuk. De voltak dolgok, amikből már sosem gyógyulhattunk fel... A világunk örökre megváltozott és hiába éltük túl, a hegeink ott maradnak velünk életünk végéig. 

Én pedig ott álltam a tükör előtt a Malfoy kúriában. Draco szülei ugyanis az Azkabanban voltak. Pont úgy, ahogy a többi halálfaló, akit elkaptak. Persze voltak, akik elmenekültek, de senkit nem mentettek fel. Vagyis... Egy ember kivételével. Draco Malfoyt ugyanis felmentették minden vád alól. És hogy miért? Mert Dumbledore írt egy levelet, amiben elmagyaráz mindent. Amiben kéri a fiúnak a kegyelmet. Az ember, akit Draconak kellett volna megölnie, megmentette a fiút. 

Lassan végignéztem magamon. A vékony alakomon, a fehér arcomon. Draco még nem is látta őket. Nem merem megmutatni neki. Egyszerűen nem megy. Ezek a hegek... Elcsúfítanak és olyan emlékeket hordoznak amiktől már sosem fogok megszabadulni...

Nem tudtam enni. Egyszerűen képtelen voltam enni. Vagy rémálmok nélkül aludni... És amit a tükörben láttam... Undorító volt. 

Ott élt a fejemben a kép. Az a rémes kép, amikor a csata folytatása után összeakadtam Bellatrix őrült személyével. Bosszút akartam látni Fred haláláért! Ennek az összetűzésnek a hegeit viselem a testemen. A hosszú, mély sebeim most halvány rózsaszín hegekként húzódtak végig a karomon, a hasamon és a mellkasomon. 

És rémesen viszkettek. 

- A rohadt életbe! - hallottam Draco mérges üvöltését és egy hatalmas csörömpölést. Azonnal magamra kaptam egy pulóvert és lerohantam a fiúhoz. 

Draco pedig véres ököllel ütötte a tükröt a mosdóban. Az arcán könnyek csorogtak végig és egész testében remegett. Én pedig döbbenten álltam ott és néztem ahogy tombol. Az ablakpárkánon ott volt egy üres whiskys üveg, a fiú kezében pedig egy éles szilánk okozott mély sebeket. 

- Draco? - emeltem rá a tekintetem, félénken lépve közelebb hozzá. 

- Sehogy nem jön le! Sehogy, a kurva életbe! - üvöltötte és a karjához emelte az üvegszilánkot. Rémesen ismerős érzés fogott el, de egyszerűen nem... Nem tudtam megmozdulni. 

-Draco, kérlek... - néztem rá óvatosan. 

- Ohh, fogd be! Fogd be! - üvöltötte a képembe. - Te ezt nem érted! - rántotta elém a karját. A Sötét Jegy ott virított a karján, de nem úgy mint amilyen volt. 

A fiú ugyanis szenvedett. Szenvedett ettől a jeltől és mindent megtett, hogy megpróbálja eltüntetni magáról. Többször vágta fel a karját, megpróbálta kiégetni, kivágni... De semmi nem használt. És a jegy most tele volt hegekkel. Mély, hosszú hegekkel és égési sérülésekkel, amik már sosem tűnnek el. 

- Soha nem fog eltűnni! - üvöltötte könnyes szemekkel. - Alana, életem végéig rajtam lesz! - vágta a földhöz a kezében tartott szilánkot, én pedig könnyes szemekkel néztem rá. 

Némán vezettem a kezeimet a pulóveremhez és lassan lehúztam magamról. Draco pedig elnémult. 

Lassan közelebb lépkedett hozzám és ajkai szétnyíltak a döbbenettől. Puha ujjai remegve érintették a hegeimet és óvatosan végighúzta rajtuk őket. Szemei zavarodottan néztek bele a szemeimbe és félve vártam, hogy mondjon valamit. 

- Ally... Ki tette ezt veled? - kérdezte a fiú halkan. 

- Nem ez a lényeg Draco... - mondtam és megfogtam a fiú kezét. - Nekem is vannak sebeim, amik végig fognak kísérni egész életemben... De muszáj... Muszáj elfogadnunk, érted? - néztem fel rá.