Fény a sötétben

Emlékek fogságában

- Alana! - tompa kiáltás valahonnan messziről. A kétségbeesett hang hosszan visszhangzott a sötétben, ahol én álltam. Igen, egyedül vagyok és akárhova nézek, csak a végtelen sötétséget látom. 

- Hahó! - kiáltottam hangosan, remélve, hogy valaki válaszol és megmondja hol vagyok. De nem jött válasz... - Mi ez az egész? - kérdeztem magamtól halkan, majd felemeltem a lábaimat, hogy elinduljak kiutat keresni. De a lábam nem mozdul. Mintha sárba ragadtam volna, de az is fekete volt... 

- Segítség! - kiabáltam rémülten, de tudtam, hogy semmi haszna nincsen... Lenéztem hát a lábaimra, amik egyre mélyebben merültek a fekete anyagba, amikor... - A saját fejemben vagyok? - döbbentem le egy pillanatra. 

A szurok ugyanis egyszerre elkezdett átalakulni. A hatalmas feketeség lassan tisztulni kezdett és átalakult. Akár egy tükör... De nem tükör volt! Átláttam a másik oldalára. 

Tátott szájjal bámultam magam alá és a térdemre rogytam. Összeráncoltam a szemöldököm és megpróbáltam átlátni a hatalmas, de mégis homályos üvegen. Olyan embereket és képeket láttam elsiklani odalent, amiket még soha életemben nem láttam. Olyan emlékek keringtek ott, amik egyszerre tűntek ismerősnek és ismeretlennek... 

- Hé! - kiáltottam hangosan. - Hogy jutok át, oda? Victoria! - kétségbeesetten néztem fel, a nőt keresve pillantásimmal. De Victoria nem volt sehol. Én viszont el voltam határolva olyan dolgoktól, amiknek a létezéséről sem tudtam. 

Át kell jutnom oda! 

És akkor ütni kezdtem az üveget. Ökölbe szorított kézzel ütöttem a kemény anyagot, arra várva, hogy legalább egy kicsit megrepedjen. Csak egy apró repedés, egy apró törés kellene! De az üveg meg se rebbent. 

- Victoria! - üvöltöttem torkom szakadtából. Azt mondta le tudja dönteni a falakat! Azt mondta segíteni fog! De nincs itt és egyedül nem tudok lejutni oda! 

Csak ütöttem és rúgtam az üveget, miközben forró könnyek kezdtek végigcsorogni az arcomon. Rémesen fájt. A kezeimből lassan szivárgott a vér, miközben a cipőm orra felszakadt az erőlködéstől. De gyenge voltam és az üveg még mindig stabilan választott el az igazságtól.

- Törj szét! - a hangom megremegett a kétségbeeséstől. - Törj már szét, a francba! - kimerülten rogytam le az üvegre. 

Az üvegre, amit megrepeszt a hő! Ez az én fejem... És ha a saját fejemben lévő gátat akarom feltörni... Mi van, ha az erőm kell hozzá? Mi van, ha csak elég hőt kell generálnom és átjutok? De mi lesz, ha átjutok? 

Lassan lehunytam a szemeimet és vettem egy mély levegőt... Csak képzeld el a lángokat, Alana. Csak képzeld el! Forróság áradt végig a testemben, ahogy koncentrálni kezdtem. Fény, hő, apró lángok. Ebből indult az egész. De a lángoknak növekednie kell! Én pedig csukott szemmel álltam fel a hideg, kemény üvegről. Kitártam remegő karjaimat és éreztem, ahogy a forró levegő megcsapja az arcomat. 

A tűz hatalmas lángokkal csapott fel a sötét végtelenségbe, körülvéve engem és egyre instabilabbá téve az engem tartó választóvonalat. Aztán hirtelen zuhanni kezdtem a mélységbe. Némán néztem vissza oda, ahol egykor még a könnyeimet törölgetve ültem, most pedig együtt zuhantam a vastag üvegszilánkokkal, közösen az igazság felé. Ekkor pedig egy kép közepére pottyantam. De nem önmagam voltam, hanem egy izgatott kislány.

-Aideen! - kiáltott Victoria nevetve. Nem Victoria. Anya. - Aideen, drágám, hagyd azt a sárkányt! - húzott le a hátáról. Még gyerek voltam. Csupán két éves... Ma volt a születésnapom és a szüleim eszméletlen ajándékot hoztak nekem: egy igazi tűzsárkányt! 

- De mama! - kiáltottam rá durcásan és amint letett a földre, visszaindultam az apró fekete élőlény felé, aki boldogan fújta felém a füstöt. - Látod? Velem akar lenni! - feleltem okoskodóan.

- Hagyd csak, Drágám. - Jött oda Tho... apa! - Nem fogja bántani! Látszik, hogy tűzboszorkány lesz belőle. - nevetett a férfi kedvesen, majd leguggolt mellém.- Tudod már mi lesz a neve, Csillagom? - nézett bele hatalmas kék szemeimbe. 

- Ash. - feleltem elégedetten, látva ahogy a kis sárkány próbál tüzet csiholni magából. 

Újabb kép...

- Eira, hagyd már abba! Ez csak az erdő! - nevettem rá gúnyosan. Mindig én voltam a bátrabb!

- Igen! Tele veszélyes állatokkal és növényekkel! - fakadt ki idegesen, szőke fürtjeit a füle mögé tűrve. 

- Reméljük nem természetboszorkány lesz belőled! - önelégülten mosolyogtam a lányra. Persze, szerettem mint... Testvért? A testvérem! Eira a testvérem! 

- Könnyű neked így beszélni! Anyáék már most büszkék rád! Az első tűzboszorkány... Mindig csak veled hencegnek! - mondta Eira szomorúan, nekem pedig megesett rajta a szívem. Tényleg borzalmas érzés lehet ez neki... Hiszen csak pár hónappal, de mégis én vagyok az idősebb...

Aztán átestem egy borzalmas képbe. 

Hideg volt és én remegtem a félelemtől. Erős karok szorítottak és kötöztek meg. A szemeim be voltak kötve és semmi mást nem tehettem, csak sírtam. Sírtam amíg egy hatalmas pofont nem kaptam. 

- Hallgass már! - kiáltott rám a férfi. De felismertem a hangját! Az a férfi rabolt el, aki évekig az apámnak adta ki magát! De valami nem volt rendben... 

- Apa! - szólalt meg egy kisfiú... - Mi lesz most velem? - kérdezte szomorúan, torkát a sírás fojtogatta...

- Ezt már megbeszéltük! Te most anyádnál fogsz élni egy ideig... A Nagyúr azt akarja, hogy én neveljem fel a lányt! Amikor pedig eljön az ideje, te fogod fenntartani a gátat. - közölte a férfi komor hangon. 

- Ne! - kiáltottam hangosan és a szemeim szinte kipattantak. 

Ott állt mindenki a szobában, rémülten nézve végig rajtam... A kezeim véresen hullottak le a testem mellé, az arcomon száraz könnyek díszelegtek. A szívem lassan úgy érezte fel kell adnia a szolgálatot, de éreztem, hogy az arcom halálosan elfehéredett. 

A gát megtört, én pedig mindenre emlékeztem. Minden ott volt a fejemben! A születésnapok, az ünnepségek, a nevetések, a testvéri civakodások. De az agyam úgy érezte nem tud feldolgozni ennyi információt. Semmit sem értettem! Nem értettem miért engem vittek el és nem értettem ki az a kisfiú, akinek tönkre tettem az életét! 

- Ally? - térdelt elém Draco és puha ujjaival felemelte a fejemet, hogy ránézzek. Egy nedves ronggyal elkezdte bebugyolálni a sajgó kezeimet, miközben döbbenten meredtem előre... 

- Mondj már valamit! - türelmetlenkedett Eira idegesen. Mindig is ilyen volt! És én emlékszem rá... Emlékszem milyen volt kiskorunkban... Hogy mennyit veszekedtünk ás hányszor kívántam bárcsak ne lenne! De mégis mindig megvédtem és segítettem neki. Esti mesét olvastam, amikor nem tudott aludni és kiálltam érte, amikor bántották. Imádtam őt, a testvéremet... 

Ekkor pedig felemeltem a fejem és könnyekkel küszködve néztem a két felnőttre. 

- Anya? Apa? - jöttek ki a szavak a számon...