Elfojtott érzés

49. Rész

-Szonja mi a baj? Minden rendben van?-jött oda a tanár, majd lehajolt, hogy a szemembe tudjon nézni. Az arcomat takarva újabb könnyek jöttek ki, így csak bólintani tudtam-Mi történt?-ölelt át. Megrázva a fejemet a tanár sóhajtott egyet-Menj ki, mosd meg az arcodat-engedett el. A szememet takarva a mosdó felé vettem az irányt, ahol már sírtam. A tükörképemet látván nem bírtam abbahagyni sem, de hallottam kintről jövő szavakat, melyek azt jelentették, hogy az osztályok elindultak le, az udvarra. Rendbe szedve magamat az osztályteremhez mentem, de már nem volt ott senki. Elindulva a lépcsőkhöz rájöttem, hogy Boka osztálya van előttem. Egy mély levegőt véve elkezdtem tolakodni.

-Bocsánat... kérlek elengedsz?-álltam meg egy fiúnál, aki az istenért sem ment arrébb-elengedsz?-böktem meg a hasát, mert feljenn sajnos nem értem. Felnézve rá, ő abban a pillanatban nézett le rám. Boka volt az... egy könnycseppem már gördült is ki, azzal haladva lefele néztem, hogy ne lássa. Remélem is, hogy nem látta... Majd arrébb állt én meg elrohantam. Jázmin elkapva a kezemet maga elé fordított.

-Te sírtál?

-Figyel a bátyád.-suttogtam, bár nem tudtam, hogy valójában, mert nem láttam ki a tömegből.

-Miért sírtál?

-Nem lényeges.

-De az!

-Ásítottam..

-Miért hazudsz?...

-Jázmin, tényleg nem érdekes-akartam a kezéhez nyúlni, de elrántotta.

-Pedig én azt hittem, hogy a barátok mindent elmondanak egymásnak.

-Könyörgöm, ne csináld ezt. Nagyok vagyunk, ne vesszünk ezen össze...

-De igen. Mert én azt is elmondtam, hogy mi van Jánossal, de te annyira nem vagy képes, hogy a saját állapotodat elmond.

-Nem akarom, hogy teher legyek. Ennyi.

-Gondolom van már más barátnőd, akivel elmondtad ezeket.

-Nem! Nincsen-kezdett remegni a kezem, de próbáltam takarni.

-A bátyád bezzeg rendesen tud beszélgetni emberekkel-álltunk be a sorba és egymás mellett volt a két osztály-Ő megoldja a problémákat, de te folyton sírsz.-nézett a szemembe. Ez most... fájt...-És ezekkel a ruhákkal, amiket szoktál hordani... hát nem tudom. Nem vagy szép-vont vállat-De te tudod. Viszont ez a barátság így nem maradhat meg-fonta össze a karját-Meghívtalak hozzánk, de úgy látom felesleges volt. Mindig én szervezzek találkozót, te pedig sose. Gondolom egész nap otthon ülsz és sírsz. Szomorú lehet. Ennek a barátságnak vége. Na heló-állt a hátsó sorba. Hallottam, ahogy mögöttem 2-vel Lara nevet. A Himnusz következett, viszont alig bírtam állni. Leülve a földre, próbáltam a légzésemet visszaállítani. Nem eshetek vissza... de eddig úgy néz ki, sikerülni fog. A nyitó után az Igazgató kezdett el beszédet mondani. Addig nem is érdekelt, míg a mi táborunk nem került szóba.

-És múlt évben a mostani 12. osztály elment egy táborba, ahol Ki mit tudon? pár gyerek részvett. Ezek közül a két nyertest emelném ki. Boka János, aki gitározott és énekelt és Áts Szonja, aki pedig hangjával csillogtatta meg a termet. Szeretnélek titeket megkérni, hogy jöjjetek ide. Hadd adjunk át nektek egy ajándékot és egy felkérést.-hagyta abba a beszédet. Ofő bíztatva húzott fel, én pedig megráztam a fejemet, hogy nem fog menni.

-Nem lesz semmi baj-mosolyodott el, majd letörölve a könnyeimet előre küldött. Mikor kiértem kaptunk egy érmét a nyakunkba, amibe mi voltunk belevésve, mikor az ölében ültem és próbált tanítani gitározni, évszám és a nevünk volt még rajta. Az igazgató kézrázás közben a szemembe nézett és sajnos ő is elkezdte...

-Szonja, mi a baj? Miért sírtál?

-Én...-néztem lefelé, de Boka megszólalt.

-Allergiás.-vágta rá. Egy mély levegőt véve hálás voltam neki, mert az igazgató bevette.

-Jobbulást, azért a gyógyszereket szedd ez ellen.-mosolyodott el, én pedig biccentettem-A felhívás pedig az lenne, hogy a sulinkban minden évben van egy verseny, hol fiatal zenészeket, énekeseket várnak, akikben van tehetség. Szeretném, ha ti ehhez csatlakoznátok és ketten együtt lépnétek fel. Erre csak Szalagavató után kellene választ adnotok, úgyanis a jelentkezés februárban lesz, áprilisban pedig fellépés. Most pedig, álljatok be egy fotóra-adott át egy-egy lapott, majd ő is tapsolt . Bokára ijedve néztem, ő csak lazán felemelt egyik karjával és tartott.

-Takard a fejed a felkéréssel úgy, hogy az érem látszódjon-rakta az arca elé az övét. Követve az utasításait, megtettem. A tömeg fele felnevetett, majd mikor megvolt a fotó, lerakott és lementünk a színpadról. Már mentem volna megköszönni Bokának, de gyorsabb volt nálam. Talán, csak segített, de nem akart attól még velem beszélni...