Esküdj! /BTS-JK/

1.

Sokáig nem tudtam, hogy mit is akarnak velem csinálni. Egyszer csak arra eszméltem fel, hogy az egyik pillanatban még hét évesen egy aranyos kiskutyát simogatok, a másikban pedig már valaki az ölében cipel, az arcomat szorosan a vállának nyomva, hogy véletlenül se tudjak kiabálni. Könnyes szemekkel néztem a távolodó anyukámat, aki egy padon ülve olvasta az egyik kedvenc könyvét, amit mindig elhozott magával, akárhányszor levitt a játszótérre. Ez volt az utolsó pillanat, amikor láthattam az édesanyámat és azt az egész környéket. Az utolsó perc, mielőtt teljes fordulatot vett volna az életem és mintha egy fejjel lefelé fordított univerzumba kerültem volna. Sokáig azt hittem, hogy ez egy marha nagy vicc, mire rájöttem, hogy ez a valóság.

Hét évesen ide kerültem és azt hiszem, hogy azóta csak az ablakokon át láttam a világot. Nem hagyhattam el a házat, nem mehettem sehová. Kezdetben sokat sírtam, hiszen elszakítottak a családomtól és féltem. Gőzöm sem volt, mit akarnak velem csinálni, miért raboltak el és mire kellettem én. Kellett egy év, mire elkezdtem feldolgozni a történteket és már szabadon járkáltam a hatalmas ház falai között. Ha jól emlékszem, csupán egyetlen egy valakit láttam az idő alatt, hogy ide kerültem volna és az nem most volt. Az az egyetlen ember először csak egy ártatlan kisfiúnak tűnt, kicsivel idősebbnek, mint én voltam. Megörültem, hogy nem vagyok egyedül és azonnal válaszokért siettem, de ezt rögtön meg is bántam. Az akkor nyolc éves kis lelkem nem igazán tudta feldolgozni a hallottakat a kisfiútól.

"Én raboltalak el", "Miattam vagy itt" , "Az enyém leszel".

Értetlenül álltam a történtek előtt, mire nem sokkal később minden megvilágosodott számomra. A kisfiú elkezdett nőni és férfiasodni, ahogy felettem is elteltek az évek. Ugyanabban a szobában, ugyanabban a házban rostokoltam, mindig csak ugyanannak a srácnak a társaságában. Nem tudtam, hogy sajnáljam vagy mérges legyek rá, kicsit mind a kettő. Megtudtam tőle, hogy hosszú generációk óta a családjuk úgy működik, hogy a kisgyerek kiszemel magának valakit, és azt a valakit a szülei elrabolják neki, hogy később a felesége vagy a férje legyen. Hihetetlennek találtam a történetet, de nagyon megszeppentem. Ez a srác teljesen félre lett nevelve és neki ez volt a normális, hogy egy aprócska bűntudatot sem érzett azért, amiért hét évesen elraboltatott magának és ezzel tönkretette az egész életemet. Bár mindent megkaptam és szinte hercegnőnek érezhettem magam a kastély nagyságú házban. Magántanárok jártak hozzám, hogy az iskolát végig befejezhessem. Minden nap, amikor lementem az étkezőbe, frissen sült étel volt az asztalon. Ruhák tömkelege lógott a hatalmas gardróbomban és bármire is vágyhattam volna a négy fal között, azt megkaptam. Egy valamit soha, az pedig a szabadságom volt. 

Szinte abban az egyetlen szobában töltöttem le az egész gyerekkoromat. Ott aludtam, ott tanultam és ott olvastam, ha unatkoztam. Csak néha sétálgattam el különböző pontokra a házban, hogy máshol foglaljak helyet és mondjuk a nappaliban üljek le olvasni, hogy egy kicsit helyet változtassak. És most itt vagyok, egy egész történettel a hátam mögött, eltelt rengeteg idő, de semmi sem történt velem. Egyre ijesztőbb és hátborzongatóbb volt a helyzet, ahogy csak léteztem, de semmi sem történt, semmi jelét nem láttam sem annak a kisfiúnak, sem senki másnak, de még egy rohadt levelet sem kaptam, hogy mire készüljek fel. Semmi, itt állok a szobám ablaka előtt tizenkilenc évesen és még mindig semmi.

A legfurcsább dolog az volt, hogy bár egy házban laktam ezzel a sráccal, csak párszor láttam az évek során, pedig aztán minden nap elég sokat sétáltam a házban, hogy átmozgassam magam, ha már máshol úgysem tudtam. Az ajtók folyamatosan zárva voltak, az ablakok is, ahonnan könnyedén ki lehetett volna ugrani az udvarra és onnan már csak pár lépés volt a kerten keresztül a kapu és utána  a nagyvilág. Nem, levegő csak az emeleti ablakokon át érkezett be és én is csak azokon át tudtam érezni a szelet, a hideget és a meleget, ahogy az évszakok váltakoztak odakint. De a srác sehol nem volt látható, akár az összes szobát átnézhettem, akkor sem leltem rá. Csal néhányszor sétált velem szemben az első években, aztán mintha elnyelte volna a föld. Csodálkoztam, hogy mi történhetett vele, hogy mit csinálhat és hogy nézhet ki. Ha igaz, amit mondott, akkor a feleségének választott engem, viszont nagyon nem tudunk egymásról semmit sem. Most nem tudom, hogy néz ki, mennyi idős lehet és mik a szándékai velem. Egyedül a történetet tudtam pár mondatban, amit elárult nekem, hogy miért is vagyok itt. Csupán ennyi volt minden, amit tudtam róla, na meg a neve. Jeon Jungkook.