Esküdj! /BTS-JK/

36.

Jungkook két napja nem mutatkozott. Ennyire megbántottam volna? Hiszen csak azt mondtam, amit hallani akart és nem hittem el, hogy a sok hónap alatt, amit együtt töltöttünk, nem szokta még meg, hogy ki akarok menni innen. Sőt, nem hiszem el, hogy ez még mindig felmerülő kérdés azok után, ha valakit évekig bezárva tartasz négy fal között! Ahogy teltek a napok, a rossz érzésem és a sajnálatom kezdett alább hagyni és én is inkább dühös kezdtem lenni. Mérges voltam, amiért nem ért meg engem, pedig állítólag a felesége leszek és meg kellene, hogy hallgasson és figyeljen rám, ha pedig figyelt volna rám, nagyon is jól tudná, hogy a legnagyobb vágyam kimenni ebből a rohadt házból. Mérges voltam, mert ő is mérges volt rám egy olyan történés miatt, ami előre láthatóan tökéletesen várható volt és mind a ketten tudtuk előre a választ a feltett kérdésére. Mérges voltam, mert ilyen érzéseket váltott ki belőlem és mérges voltam magamra, amiért ennyire megkedveltem, holott nem szabadott volna. Csak most jöttek vissza a régi érzések, amiket mindig is fent kellett volna tartanom Jungkook ellen, a düh, a méreg, az utálat, a megvetés és ezeknek mindenféle változata, ami kavargott bennem amiatt, hogy elrabolt, hogy bezárt, hogy elszakított a családomtól, hogy kétségek közt tartott, hogy egyedül hagyott és hogy ezt tette velem. És utáltam magam azért, hogy nem tudtam elmondani neki azt, amit szerettem volna akkor, amikor két napja elment, mert megbántottam. Ezért is mérges voltam, hogy ennyire érdekelt, hogy mit tettem vele, hogy megbántottam és saját magamat is ostoroztam azért, amiért kimondtam azt, hogy igenis el akarok menni ebből a házból. Viszont egy valamire nem kérdezett rá és ez bosszantott, hiszen ezt akartam neki elmondani, amikor megállítottam őt. 

Céltalanul és dühösen kóricáltam körbe-körbe a ház falain belül, minden ablaknál megállva és nézve a kertet meg a kinti életet egy pár percig. Jobb dolgom úgy sem volt, kivéve az olvasást vagy a tévé nézését. Olvasni nem volt kedvem, mert az agyam nem tudta felfogni az elolvasott sorokat. Mindig csak Jungkook járkált a fejemben és elterelte az összes figyelmemet az olvasmányról és ami még bosszantóbb volt, hogy a főszereplő képében ismételten ő jelent meg a lelki szemeim előtt. Úgy gondoltam, hogy megnézek egy filmet majd, ahhoz nem kell nagyon figyelni és semmit nem kell csinálni ahhoz, hogy felfogjam a történéseket.

A filmektől roskadozó polcot végignéztem, de semmi olyasmi nem volt, ami felkeltette volna az érdeklődésemet. Elhúztam a számat és nem tudtam, hogy tényleg nincsen semmi olyan film, amit izgalmasnak találnék vagy csak mérges voltam és ezért nem találtam semmit, bosszúból, mert Jungkook filmjei voltak. Vettem egy mély levegőt és hátrahajtottam a fejem, ahogy a plafon felé fújtam ki hangosan a levegőt. Felemeltem a kezem és úgy döntöttem, hogy amire vakon rámutatok, azt fogom megnézni. Az ujjaimat mozgattam és végighúztam a bordázott oszlopon, ahogy a DVD tokok egymásra halmozva várták, hogy kiszabaduljanak a tömegből, majd megállapodtam egy filmen. Lehajtottam a fejem, hogy láthassam, melyiket választottam ki vakon és még a címét sem olvastam el, kihúztam a sorból és ahogy Jungkook-tól láttam, beállítottam mindent a tévén és a lejátszón is, betettem a lemezt és kényelmesen leültem a kanapéra. Az első hangok már felhangzottak, a stáblista lassan elkezdődött és a zene meg a bemutató épek már elárulták számomra, hogy valami akciófilm lesz vagy valami thriller. Még el sem kezdődött, de nekem már most unalmasnak tűnt, de nem számított, csak el akartam ütni valamivel az időt. Kényelmesen elhelyezkedtem a puha díványon, felhúztam magam mellé a lábaimat és oldalra dőltem, hogy félig fekvő helyzetben tudjam támasztani magam.

*Jungkook POV*

Kinyitottam az ajtót és halk hangokat hallottam a nappaliból. MinJi valószínűleg filmet nézett, mivel más nem jöhetett be ide, hogy beszélni tudjon vele, így a kiszűrődő férfi hangoknak már forrást nem tudtam elképzelni. Visszazártam az összes zárat az ajtón és eltettem a kulcsot a táskámba, azt pedig letettem kint az előszobában a fogas előtti kis szekrényre, ahová utána a cipőmet is betettem. Lassan elindultam a nappali felé és arcomra közönyt varázsoltam, mivel már nem tudtam, hogy érezzek a lány felől. Kissé dühös voltam még azért, mert el akar menni innen, de teljesen meg is értettem őt. Magamra is haragudtam, amiért ilyen hamar felkaptam a vizet és ott hagytam őt, holott történetesen semmi más válaszra nem vártam tőle, csak az őszintére, ami várhatóan az volt, amit mondott nekem. Viszont titkon reméltem, hogy valahogy már sikerült olyan közel kerülnöm hozzá, hogy az egyértelmű válaszát egy ideálisra cserélhetem, hogy nem akar elmenni tőlem, nem akar itt hagyni engem, ha lehetősége nyílik rá.

Besétáltam a nappaliba és egy halvány mosoly jelent meg a számon a látványra, ami elém tárult. A tévében az egyik szuperhősös, agyon feldolgozott film ment, MinJi pedig a kanapén fekve aludt rajta. Megingattam a fejem és halk léptekkel közeledtem a kanapé felé, ahol a lány egy kisebb gombóccá gömbölyödve élvezte a fantasztikus akciófilmet. Én szerettem a szuperhősös dolgokat, de ez az agyon gondolt változat még engem sem tudott lekötni, nem csodáltam, hogy neki sem sikerült elnyernie a tetszését. Leguggoltam a kanapé mellé és lassan a lány vállára tettem a kezem. Félrebiccentettem a fejem és egy kicsit tanulmányoztam az alvó arcot előttem. A feleségem lesz és még meg sem néztem magamnak közelebbről. Bár reggelenként néztem őt, amikor előbb felkeltem, mint ő, de nem volt rá sok időm a munka előtt. Most kihasználtam és magamba szívtam a szinte tejfehér, hibátlan bőrét, a lehunyt szemeit, amiken a hosszú, fekete szempillák néha megrebegtek az álmától, az aranyos formájú orrát és az ajkait, amik teltek voltak, sötét rózsaszínűek és most összezárva és kicsit kiszáradva díszelegtek a szép arcán. Csókolni való szája volt, tagadhatatlanul kívánatos ajkai. Annyiszor meg akartam már csókolni, csak sosem akartam elijeszteni magamtól, de egyre elviselhetetlenebb volt ez az egész, ahogy közelebb kerültünk egymáshoz, mégis távol maradtunk, mert én nem mertem lépni túl nagyokat, nehogy megrémisszem, ő pedig annyira tudatlan és ártatlan volt, hogy tőle nem várhattam el semmit. Lassan végigsimítottam a felkarján, vigyázva, hogy ne ébresszem fel őt, de mégis érezni akartam őt. Szívem szerint előrehajoltam volna és megcsókoltam volna, de egyrészt nem akartam, hogy az első csókunkra csak én emlékezzek, másrészt pedig nem tudtam volna megtenni azzal a gondolattal, hogy gondolkodik rajta, hogy elhagyja a házat. Tudtam, hogy ez lehetetlen, ugyanis nem tud elmenni innen, de a gondolat, hogy el akar, kissé földbe döngölt, pedig nagyon is számítottam rá, hogy ezt fogja mondani. Sóhajtottam egyet és felálltam mellőle, hogy ne zavarjam és a saját dolgomra menjek. Biztos úgyis a szabadulásáról álmodik, a kinti világról, ahol én nem vagyok...