Esküdj! /BTS-JK/

35.

- Eszedbe jut még elmenni ebből a házból? - Tette fel a kérdést, amire őszintén várta a választ. 

Reszketegen szívtam be a levegőt és egy hatalmasat nyeltem, holott már nyálam sem maradt, úgy kiszáradt a szám. Jungkook arca leírhatatlan volt, bár csak oldalról láttam. A düh, a kétségbeesés, a kérdés és a várakozás összes ágazata egyszerre tódult a vonásaira, mintha a férfi elbírná az összes érzelmet egy időben magán. Lehajtottam a fejem és beharaptam az alsó ajkamat, ahogy elgondolkoztam. Az igazat akarja? Elmondjam neki vagy mondjam azt, amit hallani akar? Őszinte választ kért.

- Igen, eszembe jut - Feleltem halkan.

Jungkook hirtelen jött nevetést hallatott, mint egy hitetlenkedésében. Hátradőlt teljesen a kanapé támlájához és bólintott egyet. Végre rám emelte a tekintetét, én pedig majdnem elsírtam magam attól a gyötrelmesen fénylő szempártól, ami rám meredt közelről. Jungkook vonásai nem tudták eldönteni, hogy megkeményedjenek vagy ernyedjenek el, ezért másodpercenként cserélgették a keménységüket.

- Értem - Suttogta és egy erőltetett, de megtört mosolyra húzódott a szája. 

Én is megtörtem, bár én mondtam ki az igazságot, amit ő kért. Mégis miattam érezte így magát és most már én is ramatyul lettem, hogy megbántottam őt. Jungkook maga mellé tette a kezeit, hogy kényelmesen feltolja magát a kanapéról. Viszont egy valamit nem tudott... 

Én is felálltam és tettem egy lépést felé, mielőtt nagyon messzire ellépdelne tőlem. Kinyújtottam a kezem és elkaptam a csuklóját, bár a szorításom halvány szellőként hatott az erős kezén, mégis elég volt ahhoz, hogy a férfi megtorpanjon. Felvont szemöldökkel fordult vissza hozzám és arca színtiszta meglepődöttséggel nézett rám. Most rajtam volt a sor, hogy beharapjam az alsó ajkam, ahogy ő tette az előbb és némaságba burkolózzak a megszólítása után. Jungkook kivette a kezét az ujjaim közül, ami nem volt túl nehéz számára, ugyanis a gyenge szorításom nem lett volna elég ahhoz sem, hogy magamhoz húzzam, nemhogy megállítsam őt. Tett felém egy lépést és zsebre dugta mind a két kezét, ahogy előttem állt alig pár centire.

- Nem kell - Mondta gúnyosan mosolyogva, de nem néztem rá, csak a hangjából hallottam ki. - Értettem.

Azzal megfordult és elindult kifelé a nappaliból, távol tőlem.

- Dolgom van - Közölte még az ajtóból. - Pár napig távol leszek.

Ez volt az utolsó, amit hallottam tőle, mielőtt a zakóját és a táskáját felkapva végleg el nem hagyta a házat aznap. Percekig álltam a nappali közepén, ugyanabban a pozícióban, lehajtott fejjel, beharapott ajkakkal, összezavart elmével és dübörgő szívvel. Csupán egy valami változott meg egy pár pillanat múlva, az pedig a szemeimet elöntő könnyek voltak, amint meghallottam a bejárati ajtó zárának a kattanását. Ismét egyedül maradtam, bár már elég sok időt töltöttem így, soha nem ment el így Jungkook, megbántva, összetörten. És én bántottam meg. De hiszen ő kérte, hogy feleljek őszintén! Őszinte voltam és megsértődött, holott teljesen egyértelmű volt a válaszom. Jungkook is nagyon jól tudta, hogy mennyire ki szeretnék már szabadulni innen. Nagyon jól tudta, hogy tizenkét évnyi bezártság után nagyon is ki szeretném tenni a lábaimat ez a négy fal közül, habár isteni ház volt. Igen, mindenem megvolt, amire csak vágyhattam, étel, ital, a legkülönbözőbb ruhák, berendezések, kézműves dolgok, könyvek, filmek, vagy bármi, amit csak kértem. Egy valamit nem kaptam meg soha, a szabadságot. Csak egy valamit akartam, érezni a füvet, a bogarakat, a szelet és a külső világot. Nem akartam sokat, elég lett volna nekem a hátsó kert is, nem akartam én rögtön kilométereket sétálgatni vagy utazgatni. A hátsó kertbe akartam kijutni, ennyi volt csupán, amit egyenlőre kívántam tőle. 

Felemeltem a fejem és letöröltem a könnyeket az arcomról, bár már jó pár csepp lehullott a lábamra és a szőnyegre körülöttem. Néhányszor végigsimítottam a tenyeremmel és a kézfejemmel a szememet, hogy eltávolítsam a sós cseppeket, de annyira értelmetlennek találtam, hiszen letöröltem kettőt, hat a helyébe csurgott. Megráztam a fejem és elindultam fölfelé, az emelet felé. Lassan vettem a lépcsőfokokat, ahogy a könny fátylon keresztül alig láttam valamit és nem akartam elesni. A szobámba mentem és leültem az ágyam szélére. Miért érzem így magam egy ilyen kis semmiség miatt? Mi az, ami kiváltotta belőlem ezt az egészet? Miért kell egyetlen aprócska mondat miatt így lennie? A baj az volt, hogy tudtam a válaszokat. Minden kérdésemre ugyanaz volt a felelet és elég egyszerű volt. Jungkook. Rohadtul utáltam magam, amiért ennyire megkedveltem, holott hosszú évekig forraltam magamban a bosszút, amit majd állok azok ellen, akik elszakítottak a családomtól, akik bezárva tartottak és elzártak mindentől és mindenkitől. Évekig szítottam magamban a gyűlöletet, hogy a fogva tartóm ellen mást sem érezzek majd, csupán a megvetést és a szánalmat, az utálatot és az ellenszenvet. Erre megjelenik Jeon Jungkook, a maga tökéletes csomagolópapírjába gyömöszölve, ijesztő, de a kedvemért kedvesre változtatott belsővel, törődéssel, odaadással és gyengédséggel. Miért kell ilyennek lennie? Miért nem tud utálatos lenni, hogy én is utálni tudjam? Miért nem tud kiabálni, hogy féljek tőle és távol tudjam tartani magam tőle, ahogy az első hetekben sikerült? Miért kell elvennie feleségül, ha talán nem is én vagyok az, aki kellene neki, csak a rohadt nevelése miatt kénytelen megtartani a választását mellettem. Miért kell pont neki ilyennek lennie?