Esküdj! /BTS-JK/

4.

Lezuhanyoztam és egy sima bugyiban, meg egy spagettipántos, nem éppen sokat takaró hálóingben battyogtam az ágyam felé. Halkan felsikkantottam, amikor megláttam az ágyamon Jungkook-ot. A hangomra felnézett rám és mérhetetlen nyugalommal végignézett rajtam. Én ott próbáltam meg takarni magam, ahol tudtam, de sajnos elég gyorsan rá kellett, hogy jöjjek, hogy a két vékony karom bizony nem éri körbe az egész testemet. A férfi felállt és zsebre tette a kezeit. Én csak sűrű lélegzetvételekkel, földbe gyökerezett lábakkal vártam, hogy mi a fenét akar, miért van megint a szobámban. Álló helyzetében is adott magának egy pár másodpercet, hogy szemérmetlenül végignézzen a testemen, ami eléggé feltárult most előtte. Ha sejtettem volna, hogy akkor bukkan fel ezek után a szobámban, amikor csak akar, akkor téli bundába bújtatom magam. Nem is értettem, hogy miért jelenik meg ennyiszer, ha már az elmúlt tizenkét évben nem is mutatkozott egyáltalán.

Tett egy lépést felém, mire én a tudtom nélkül hátráltam egyet. Még egy lépés tőle előre, egy újabb lépés tőlem hátra. Az arca nem volt túl boldog, bár eddig egyszer sem láttam túl örömtelinek. Megingatta a fejét és sóhajtott egy jókorát. Rosszallóan nézett rám, de folytatta a lépteit, amiket én is szaporáztam hátrafelé. Csakhogy nem számoltam azzal, hogy egyszer a szobának azonban vége lesz és a fal a hátam mögé kerülve megakadályozza a további menekülési útvonalamat. Ezennel Jungkook tökéletes lehetőséget kapott, hogy behozza a kettőnk közötti távolságot és elém érjen. Felnéztem rá, mivel legalább egy fejjel magasabb volt nálam és csak a mellkasáig értem. A férfi felemelte a kezét és a hüvelyk és mutatóujja közé fogta az államat. Reszketeg levegőt vettem, ahogy hozzám ért és jobbra-balra elforgatta lassan a fejemet, gondosan szemügyre véve minden egyes négyzet centiméteremet közelről is. Közben halkan hümmögött magának.

- Ahogy képzeltem - Mondta és elengedte az államat. - Csinos.

Egy ördögi féloldalas mosoly jelent meg a száján, mire én még jobban pánikolni kezdtem, ha eddig még nem lettem volna eléggé megijedve. A szívem hevesen vert, a levegővételeim felületesek lettek és egyre hangosabbak, a kezeim és a lábaim remegtek, ahogy a belsőm is és szinte sikítani tudtam volna. A szám mégsem mozdult, szorosan összezártam a fogaimat és kikerekedett, ijedt szemekkel néztem a férfit.

- Tőlem félsz ennyire? - Kérdezte, látva az arckifejezésemet.

Nem volt erőm kinyitni a számat, de ha az sikerült volna, hang tuti biztos, hogy nem jön ki rajta. Még bólintani sem volt erőm, mert feszítettem az izmaimat félelmemben, így még ez az apró mozdulat sem sikerült volna. Jungkook szemei elsötétültek és azzal a kezével, amit már az előbb kihúzott a zsebéből, hogy a fejemet foghassa, egy hatalmasat csapott a falra a fejem mellett. Összeszorítottam a szemem és elfordítottam a fejem, ahogy megijedtem. 

- Válaszolj, ha kérdezlek! - Morogta a közelemben a fülembe.

Hangosan, sípolva beszívtam a levegőt és reszketegen kifújtam azt, ahogy még mindig nem mertem ránézni.

- Tőlem félsz? - Tette fel megint a kérdést, amire az előbb választ várt.

Nem gondoltam volna, hogy komolyan választ várna egy ilyen egyértelmű kérdésre. Elrabolt, fogva tartott, sötét az arckifejezése és ijesztőek a szemei, ráadásul erőszakosan és dühösen viselkedik. Komolyan felelnem kellene erre a kérdésre?

- Igen - Leheltem gyengén a választ, nehogy bajba kerüljek.

Egy halk nevetés hagyta el a száját, amitől kicsit sem éreztem jobban magam, sőt még jobban megrémített. 

- Nézz rám! - Utasított kemény hangon, de mégis olyan nyugodtan, mintha ez lenne a természetes hangszíne.

Most nem akartam, hogy kétszer kelljen megismételnie, mert nem voltam benne biztos, hogy ezúttal is a fal fogná fel az erős karjainak a lendülését az arcom helyett, ezért lassan felé fordultam és ráemeltem a tekintetemet. Jungkook mélybarna szemei ködösen pillantottak rám, ahogy a harag minden egyes rezdülése megfordult az íriszeiben. A falról elvette a kezét és visszatette az állam alá, hogy ugyanúgy két ujja közé foghassa azt, ezzel megakadályozva engem, hogy véletlenül se forduljak el tőle.

- Nem kell félned - Mosolygott rám, de ez kicsit sem hatott meg. - Mostantól együtt fogunk élni, szokj hozzám!

Szaggatottam szívtam be a levegőt a kijelentésére. Együtt fogunk élni? Miért most? Hol volt az elmúlt években és miért csak most toppant be az életembe, hogy azonnal a közepébe csöppenjünk és rögtön együtt akarjon élni velem, mint a jövendőbelijével? Miért nem lehetett legalább évente egyszer eljönni hozzám? Akkor talán figyelemmel tudtam volna követni a növekedését és a viselkedését és talán nem félnék most ennyire tőle, mert nem lenne ennyire idegen.

- Most, hogy végre felnőttél, végleg az enyém leszel - Közölte mély hangon.

Elengedett és egy fél lépést hátrált. Utoljára végigmérte a hálós ruhába bújtatott testemet és egy halvány mosollyal nyugtázta a látványt. Megnyalta a száját, majd visszanézett a szemembe egy fél másodpercre, aztán egyszerűen szó nélkül távozott a szobából.