Esküdj! /BTS-JK/

14.

Izgultam, hiszen gőzöm sem volt róla, mit takart az a mondata, hogy legyünk együtt többet. Már három nap telt el azóta, hogy ez a pár szó kicsúszott a száján egy ártatlan reggeli közben és én pedig semmi változást nem tapasztaltam. Egy napra teljesen eltűnt a férfi, ami nem igazán adott okot arra, hogy igazat adjon a saját szavainak, miszerint többet akar velem együtt lenni, hogy ne féljek tőle, megszokjam a közelségét és nyugodtan tudjak mellette létezni és ne kelljen folyamatosan feszengenem. De továbbra sem történt semmi különös. Amikor olvastam, ugyanúgy mellém ült a kanapéra, közel, de már ült mellettem korábban is, így ez már nem volt újdonság számomra. Semmi olyan megmozdulása nem volt, ami miatt tényleg úgy kellett volna éreznem, hogy megsokszorozta a velem töltött percei számát. Nem is tudom pontosan megint csak, hogy hogyan is éreztem ez iránt. Megkönnyebbült voltam, hogy nem erőltet rám semmit és kicsit hálás is, hogy nem veszi elő a követelőző, akaratos és félelmetes formáját, hogy olyanra kérjen, amit ijedtségből megteszek neki. Viszont valahogy vártam egy aprócska közeledésre tőle, hiszen amióta kijelentette, hogy többet lesz velem, készítettem a lelkemet a teherre, de nem történt semmi. Éppen ezért vártam és vártam és a félelemből, hogy a közelemben lesz, valahogy vágy lett, hogy ott legyen. Jeon Jungkook egy fura lény, aki mindent elér, amit csak akar, még ha nem is azon az úton, ahogy egy normális ember gondolná azt.

És mindig felbukkan, ha rajta gondolkodom. Hogy a fenébe csinálja ezt? Felnéztem a könyvből, aminek a vége felé jártam már, hiszen nem volt kínszenvedés olvasni, gyorsan túljutottam az izgalmas és magával ragadó részeken. Jungkook halkan belépkedett a nappaliba és mellém vetette magát. Combjai az én lábamhoz simultak és a jobb karját megint feldobta a háttámlára, hogy mögöttem nyúljon el. Vettem egy mély és nem túl egyenletes levegőt, ahogy megfeszültem, mert az izmait egyik fele előre akart hajolni, a másik pedig maradni akart. Nem volt kifogásom a férfi közelsége ellen, hiszen nem volt olyan rémesen rossz, mint néha a személyisége. Mégis furcsa volt és nyilván zavarba ejtő, hiszen senkim nem volt, aki felvilágosított volna a dolgokról ilyen téren, csak a tévé csatornák és a valóságműsorok. Szánalmas, de nem én akartam így. Éppen ezért, minden felvilágosítás és női beszéd hiányában nem tudtam, hogyan kell reagálnom, mennyire engedhetem közel magamhoz, mikor engedhetek meg neki bármit is, hogyan szóljak hozzá és hogyan viselkedjek, amikor megérint vagy hozzám ér. Semmit sem tudtam ezekről a dolgokról a filmek agyonferdített valóságán kívül, ezért is volt kétszer olyan kényelmetlen a dolog számomra. De nem volt mit tenni, magamnak is be kellett látnom, hogy nincs menekvés innen. Jungkook igenis a férjem lesz, ezen nem tudok változtatni és egy házban fogok vele élni a végsőkig, ezen sincs mit vitatkozni. Ha pedig nem akarom a hátralévő éveimet úgy leélni, hogy rettegek a közelségétől, a viselkedésétől és magától az embertől, akkor meg kellett tanulnom elengedni magam a közelében és esélyt adni mind a kettőnknek, hogy közelebb engedjem magamhoz és legalább ha nem is szeretem, mint a férjemet, ahogy azt egy normális esetben kellene, legalább nem félek tőle.

- Zavar, ha bekapcsolom a tévét? - Kérdezte lágy hangon.

Felnéztem rá a könyvből és elmosolyodtam. Alig volt pár centire tőlem, szinte éreztem a meleget, amit ontott magából és az arcomon éreztem a kifújt levegőjének a szellőjét. 

- Nem, nézzed csak - Válaszoltam a lehető legnormálisabb hangomon, amit ki tudtam préselni magamból.

Jungkook bólintott és előre hajolt a távirányítóért, majd megnyomott rajta két gombot és máris felvillant a széles, hatalmas képernyő a falon. Egy másodpercre odanéztem, hogy meglesem a kezdő képkockákat, mi is megy éppen, de nem ismertem. Egy régebbi film lehetett, már a képsorok minőségéből és az egész, megjelenített világból ítélve. Megnyaltam a számat és visszavezettem a figyelmemet a könyvre, hogy folytathassam a főhős útját a sorokon keresztül. 

Jungkook percekig csak mozdulatlanul ült mellettem, figyelve a filmet, de aztán vagy megunta vagy nem igazán jött be neki, mert szörfölgetni kezdett a csatornák között. Egyikről a másikra ugrált, alig-alig belenézve a csatornák kínálataiba. Én is csak pár szótagot hallottam, amik felhangzottak, mielőtt már tovább is kapcsolt volna. Lassú lélegzeteket vettem és próbáltam minden erőmmel a könyvre figyelni, de elég nehéz volt, hogy közben a háttérben a csend és az egy-egy hangok váltogatták egymást, szoros egymásutánban. Felnéztem a férfira, akinek a szemei szigorúan a képernyőre voltak ragadva. Arca semmitmondó volt és felszínes. Sem nyugodtságot nem tudtam leolvasni róla, sem a pihentető kifejezést, hogy csak ülnie kell és semmi dolga, de még az idegességet sem, hogy nem talál a fogára való műsort. Végre letette maga mellé a távirányítót és felhangzottak az első mondatot, amik egybefüggőek voltak, ahogy megállt egy adónál végre és elkezdte nézni a filmet, ami éppen ment.

Adtam magamnak egy kis időt, hogy megnézzem a jövendőbeli férjemet magamnak. Szinte már le tudnám rajzolni tökéletes, mértani pontossággal, annyit bámultam rá az elmúlt időben. De nem tehettem róla, egyszerűen megragadta a figyelmemet és nem eresztette. Még akkor sem tudtam elnézni róla, ha tudtam, hogy bármelyik másodpercben felém fordulhat és rajta kaphat azon, hogy őt nézem. De ez bűn? Nem nézhetem a saját élettársamat vagy mimet? Ő nézhet, megérinthet, végigmérhet és játszadozhat velem, de én rá sem nézhetek? Megbabonázó volt a bőrének a fehér színe és a ragyogása, ami elhitette velem, hogy egy kisfiú ül mellettem, de aztán rátévedt a szemem a markáns arcéleire és azonnal a kisfiú helyét átvette egy felnőtt férfi. Orra aranyosan csapott volt, ajkai pedig ízletesen teltek. Szemei szépen vágottak, mégis kerekded formájúak, ami egyedi kinézetet adott neki, ha nem lett volna még anélkül is feltűnően helyes férfi. Magas is volt, izmos és hihetetlenül jóképű, majdnem tökéletes, ha nem ismertem volna a sötét oldalát.

- Tetszem? - Kérdezte hirtelen, amivel felébresztett a mustrálásomból.

Zavartan nyeltem egyet és melegem lett abban a pillanatban. Megnyaltam a számat és nem tudtam, mit feleljek. Igen? Lehajtottam a fejem és inkább visszamentem a könyvemhez. Jungkook felém fordította a fejét és élesen beszívta a levegőt, ami magára irányította a figyelmemet. Mélybarna szemei az enyémekbe kapcsolódtak, én pedig alig egy másodperc alatt levezettem a tekintetem a szemeiről az orrára, majd a szájára, végig az arcának a formáján, majd vissza a szemeibe. Megdermedtem, ahogy az eddig mögöttem elterülő keze most a fejemre vándorolt és lassan végigsimított a hajamon a fejem tetejétől addig, ameddig a kanapé engedte. 

- Tudod, hogy kérdeztem valamit - Mondta halkan, de nem voltam túl nyugodt.

Nem a lágy halkság volt a hangjában, inkább a vihar előtti csend, ha most azonnal nem felelek neki, na meg a tenyere és az ujjai a hajamban sem voltak túl nyugtatóak, inkább idegőrlőek. Zavarba ejtően finom volt az érintése és nem tudtam, hogy hogyan is érezzek hirtelen. Tartottam a szemkontaktust és aprót bólintottam a korábban feltett kérdésére. Biztos voltam benne, hogy a fejem már lángol és ennek szép színt is tudhattam az arcomon. Jungkook halványan elmosolyodott és nem fejezte be a fejem simogatását. Hihetetlenül zavarban voltam, hiszen éppen most bólintottam rá, hogy igenis helyes, ő pedig néma csendben ült tovább mellettem.

- Ennek örülök - Sóhajtott végül. - Legalább ennyivel közelebb vagyunk ahhoz, hogy elfogadj magad mellett.