Esküdj! /BTS-JK/

45.

Felöltöztem reggel és még elég fáradtan indultam el lefelé az emeletről, hogy elfogyasszam a mindennapos, finom reggelit. Csoszogtam, mert még nem éreztem magamban annyi erőt, hogy rendesen tudjak menni, de élveztem is, ahogy a puha, hosszabb szőrű padlószőnyeg finoman csikizi a talpamat és lépésről lépésre egyre jobban felébreszt. Kinyitottam a konyha ajtaját és megpillantottam Jungkook alakját, szokásos pozícióban. Sötétkék farmerja szűken ölelte az izmos combjait, szinte ráolvadt a lábára, ahogy a széken ülve még inkább feszesnek tűnt. Fehér inge helyett most egy egyszerű, fehér hosszú ujjút vett fel, aminek az ujjai sötétkékek vagy feketék voltak, nem igazán láttam jól, de abban biztos voltam, hogy ez is hihetetlenül jól állt neki. Még így, hogy a karját eltakarta a vékony anyag, így is látni lehetett az izmait, és ahogy a kávéscsészét a szájához emelte, a textil ráfeszült a bicepszére, még tovább örvendeztetve ezzel a szemeimet. Vettem egy mély levegőt és elengedtem végre a kilincset, hogy a helyemre sétáljak.

- Jó reggelt! - Köszöntöttem a férfit.

Felnézett rám a telefonjából és halványan elmosolyodott.

- Jó reggelt! - Válaszolt ugyanazzal a reggeli mondattal és egy újabb korty frissítő, keserű italt nyomott le a torkán.

Kezdetben én is kaptam a reggeli mellé egy-egy csészével, mikor betöltöttem a tizennyolcat, de nem igazán voltam oda érte. Nem az én stílusom a keserű ital, még akkor sem ízlett igazán, ha teletettem cukorral és rengeteg tejet folyattam rá. Akkor tudtam meginni, ha már szinte fehér volt az ital, semennyi kávét sem rejtve és az ízét teljesen elnyomtam. Amikor már egymás után ott hagytam az érintetlen csészéket, többet nem kaptam, helyette friss és hűsítő narancslét szolgált fel a titokzatos szakács a reggelim mellé. Azóta is azt kapom és nagyon örülök neki, valahogy finomabb a reggelim is vele, mint azzal a furcsa ízű kávéval.

- Hogy érzed magad? - Kérdezte Jungkook mély és kissé már kipihentebb hangon, mint az elmúlt napokban.

Elmosolyodtam és megingattam a fejem, majd a kezembe vettem az evőeszközömet, hogy neki kezdjek a reggelimnek, mert a gyomrom már egyre hangosabban adta tudtomra, hogy nyomhatnék már le egy kis ételt a számára.

- Jól, köszönöm - Feleltem. - És te? Jobban vagy? - Kérdésemnél kicsit lejjebb halkítottam a hangomat, hiszen nem tudhattam, mennyire érinti még érzékenyen a kérdés vagy egyáltalán akar e beszélni róla már.

Jungkook megitta az utolsó korty kávét a bögréből és lassan letette az asztalra, a szemeivel végigkövetve a mozdulatot, amíg le nem ért a kis edényke a fa asztal lapjára. Még elfordította egyszer a poharat, még mindig arra fókuszálva és azt szuggerálva, ahogy a bögre füle mikor fordul el tökéletes szögben az asztal sarkával. Arcán egy halvány és egy kissé fájdalmas mosoly jelent meg, mire én lesütöttem a szemem és inkább a tányéromon lévő zöldségek színes összevisszaságát. 

- Azt hittem, nehezebb lesz - Válaszolt végül.

Felkaptam a fejem, egyrészt a kissé sem annyira fájdalmas hangján, mint amire számítottam, na meg az őszinte válaszán. Eddig egy mondatot sem kaptam belőle, egy aprócska szót sem árult el magából, most meg végre őszintén beszélgetünk és felel nekem. Csak könnyebb lehet neki is, hogy nem kell titkolóznia és nem kell mindent magában tartania. Főleg, hogy a felesége leszek és életünk hátra lévő részét együtt fogjuk tölteni, ha minden igaz, akkor igenis megérdemeljük mind a ketten, hogy ne vadidegen emberekként mozogjunk egymás mellett és ne a semmiből táplálkozzunk egymás iránt.

- Rossz ember vagyok, ha megkönnyebbültem egy kicsit? - Kérdezte halkan, még mindig nem nézve fel csak a bögréjét csodálva továbbra is.

Arcáról eltűnt a mosoly, helyette komor és tényleg gondolkodó, megbánó kifejezést mutatott. Megnyaltam a számat és elgondolkodtam a válaszomon. Számításba vettem az eddig hallottakat, a dolgokat, amiket tudtam az édesapjáról. Nem igazán volt sok, így nem kellett sokáig gondolkodnom a válaszomon.

- Nem - Böktem ki halkan a szót.

Jungkook felemelte a fejét és egy alig látható görbület jelent meg a száján. Szemei csillogtak az aggodalomtól, a rengeteg kérdőjeltől és a kíváncsiságtól, amit most már irántam és a válaszom iránt táplált. Végleg letettem az evésről egy ideig, mert jobban izgatott a férfi, mint pár zöldség. Óvatosan leraktam az evőeszközömet a tányérra és a széket kicsit hátrébb toltam, hogy kényelmesen Jungkook felé tudjak fordulni. A kezeimet a térdemre tettem és ott gyűrögettem a vékony nadrágom anyagát, ahogy egy picit zavarba jöttem. Nem tudtam, hogy ha bármi rosszat mondok is az apjáról, megsértem e őt, ráadásul nem rég halt meg, alig egy hete. Ki tudja, milyen sebeket szakítok fel vele, ha most olyanokat mondok, amikről nincs igazán fogalmam, csak Jungkook szavaiból táplálkoztam. 

A férfi felállt a helyéről és a széke mellé lépett. Jobb kezével felkapta az ülőkét és elém lendítette, aztán leült rá, szemben velem. Két lábamat az ő két térde közé fogta, olyan közel ült le, kezeivel pedig megfogta az enyémeket, hogy megnyugtasson. Ujjai puhán érintették a kézfejemet és erősen, védelmezően ölelték körbe a kezemet, míg végül a saját tenyerébe nem fogta azokat. Mély levegőt vettem és szememmel végig követtem a hosszú ujjainak a mozgását, ahogy szépen, lassan teljesen bekebelezik az enyémeket, végül a hatalmas tenyér végleg el nem nyeli az én kicsi kezeimet.

- Nyugodtam mondd ki, amit gondolsz - Mondta Jungkook, olvasva a gondolataimban és a félelmeimben, hátha megbántom őt a kikívánkozó mondataimmal.

Beharaptam az alsó ajkam és bólintottam egyet. Felemeltem a fejem és végre belenéztem a már engem fürkésző, barna szemekbe. Jungkook kissé előre volt dőlve, ahogy kereste a tekintetemet és az enyémmel együtt emelte vissza a fejét, belekapcsolódva a tekintetembe. 

- Nem igazán tudom, mit is mondjak - Mosolyodtam el zavartan.

- Bármit, ami a fejedben jár az apámról - Felelt, kissé megkönnyítve a helyzetemet, hogy szóba hozzam az egyik szülőjét.

- Számomra nem apa az ilyen - Böktem ki az első gondolatot, ami az eszembe jutott.

Jungkook kissé megszorította a kezemet és a hüvelykujjával végigsimított a kézfejemen, ami egy pillanatig elvonta a figyelmemet és egy meghatározhatatlan jó érzést indított el bennem, amíg véget nem ért a mozdulata.

- A te apád milyen volt? - Tette fel a váratlan kérdést.