Esküdj! /BTS-JK/

31.

Esni készült, legalább is a szürkés, sötétkék felhők ezt mutatták. Összemosódott, egybefüggő pillecukor halom lett a percek ezelőtt még csak foltokban megjelenő bárányokból az égen. Ismételten csak az ablakban múlattam az időt, amíg Jungkook a munkába temetkezett, mint minden hétköznap, hogy megélhetést szerezzen. Bár ez, igazgatóként egy jól menő cégnél nem volt nehéz, ráadásul mindig, mindent megengedhetett magának, így úgy gondoltam, hogy nem szenvedhet pénz hiányban. Nem is volt lényeg, nem igazán izgatott a keresete, amíg én jól éreztem magam vele. 

Lehunytam a szemem és vettem egy mély levegőt, ahogy a közelgő idő egyre több és egyre erősebb szeleket küldött be a szobába, hogy felfrissítse a bent rekedt szobai levegőt és persze engem is. Éreztem azt a tipikus eső szagot, amit sehogy nem lehet leírni, csak mindenki tudja, hogy az eső illata. Szerettem nézni az esőt, főleg a nagy viharokat. Mindig is csodáltam a villámokat és a fényüket, a formájukat és hogy milyen erővel csapnak le a semmiből valahova a földön, soha nem tudni hová, kidöntenek e valamit vagy csak ártatlanul leköszönnek a talajra. A villámok után következő dörgések mindig mások voltak, hol halkak, hol dobhártya szaggatóan hangosak, hol hosszúak, hol csak éppen, hogy megszólaltak. Az esőcseppeket imádtam nézni, ahogy a magasból leesnek, koppannak az ablakon vagy a kert virágain és a füvön, felfrissítik az időt és hűsítik a levegőt, megöntözik a növényeket és megkönnyítik a felhőket a saját súlyuktól. 

- Már megint a virágokat nézed? - Zökkentett ki egy hang valahonnan kicsit távolabbról.

Elmosolyodtam, ahogy megláttam Jungkook öltönybe bújtatott alakját az ablak alatt, a kertet átvágó utacskán ácsorogni. Felmosolygott rám, miközben a bal kezéből a jobba dobta a táskáját, amit maga mellett lógatott. Megingattam a fejem és kicsit kihajoltam az ablakon, hogy jobban láthassam őt.

- Most nem - Feleltem neki mosolyogva. - Jó idő van.

- Esni fog - Közölte felvont szemöldökkel, mintha nem értené, mi ebben a jó idő.

- Tudom - Bólintottam. - Úgyhogy gyere fel, mielőtt megázol.

Jungkook halkan felnevetett és küldött felém egy széles, nyuszifogakat villantó, ritkaságnak számító mosolyt, ami annyira lenyűgöző volt, hogy be kellett harapnom az alsó ajkamat, nehogy én is hangosan felnevessek a semmi miatt. A férfi folytatta a lépteit a bejárati ajtó felé, én pedig visszahajoltam a veszélyes mélység felől, vissza a szoba biztonságába. Vettem egy mély levegőt és feltoltam magam a párkányról. A lábaim lassan csoszogtak a puha szőnyegen, kiélvezve az utolsó széllökéseket az ablak közelében, amíg ki nem értem abból a körből, ameddig elértek a szellő nyalábjai és ki nem sétáltam a szobámból. Nem kellett sokáig mennem, ahogy kiértem a folyosóra, Jungkook alakja már be is fordult a sarkon, velem szemben lépkedve a folyosón. Halványan elmosolyodtam, amit ő is viszonzott. Megálltam az én szobám előtt nem sokkal, majdnem Jungkook ajtaja előtt, csupán egy lépés választott el attól, hogy tökéletesen a szoba bejáratában álljak. Jungkook tovább sétált, amíg elém nem ért. Automatikusan lehajolt és egy köszöntő puszit nyomott a fejem búbjára. Lehunytam a szemem, amíg a szája a hajamat érintette és magamba szívtam az aranyos csókot, amivel hetek óta köszönt és elköszönt tőlem. Nagyon élveztem, mert az együtt töltött idő alatt elmúlt a férfitól való félelmem és teljes mértékben megkedveltem őt. Bár voltak túl közeli pillanatok, például az együtt alvások, amikor még kissé feszengtem,n de már a tévé előtti ölelgetés és egymáshoz bújás a legkevésbé sem jelentett gondot. Sokat csináltuk, többször is eljátszottuk a közeli élményeket és akkor már minden rendben volt. 

- Csak nem hiányoztam? - Biccentette félre a fejét és egy kérdő, de játékos féloldalas mosolyra húzta a száját. 

Felvontam a szemöldököm,  némán kérdezve tőle a kérdése indokát, hogy miből gondolta ezt, habár tényleg gondoltam rá nap közben. Egyre többet jár a fejemben, a múltja, a cselekedeteinek az okai, a háttere, ő maga, a kettőnk jövője és az út, amit eddig bejártunk és be fogunk járni együtt. Elég sok kérdést vetett fel bennem már a puszta lénye is, de ha valamiről beszélgetni kezdtünk vagy valamit csináltunk, hacsak hozzám ért vagy megfogta a kezem, a kérdőjelek valóságos versenyt rendeztek az agyam barázdáin kialakított pályán. 

- Mert elém jöttél - Mutatott a kezében lógó táskával a szobája elé, ahol álltunk, közben az arcáról nem lehetett letörölni a mosolyt.

Én csak egy másodpercre lehajtottam a fejem, mert nem tudtam a szemébe nézni, ahogy akaratlanul is a fejembe látott, még akkor is, ha csak viccből kérdezett ilyet vagy csak véletlenül trafált bele. Zavartan visszanéztem rá egy halvány mosollyal és megrántottam a vállam.

- Csak gondoltam nem leszek bunkó - Mentettem ki magam a helyzetből, amennyire csak lehetett. - És üdvözöllek. 

Vettem egy mély levegőt, hogy megtartsam a normál légzésemet, ami nagy zavaromban általában felgyorsul egy kicsit. Jungkook halkan nevetett egyet és bólogatott, de a szemei elárulták nekem azzal az intenzív, mindent tudó tekintettel, hogy nagyon jól tudja, hogy nem ez az igazság, amit éppen elmondtam neki.

- Köszönöm - Felelt egyszerűen, annyiban hagyva a témát.

A zsebébe nyúlt és előhúzott egy kulcsot. A szobája ajtajának a zárjába illesztette a lapos fémdarabot és egy halk kattanással kinyitotta a bejáratot. Mindig zárva tartotta előttem, ha nem volt itthon, mert nem igazán szerette volna, ha belátok a személyes terébe, amíg ő saját maga be nem enged engem. Lenyomta a kilincset és rám nézett. 

- Ma este veled alszom - Közölte egyszerűen.

Nyeltem egyet és nem tudtam semmit sem csinálni, csak reszketegen bólintottam egyet. Jungkook mosolyogva biccentett egyet és belökte maga előtt az ajtót. Felkapcsolta a villanyt és eltűnt a látószögemből. Nyitva hagyta az ajtót, mivel most nem volt rá lehetőségem, hogy jogtalanul kutakodjak a holmijai között vagy megnézegessem a fényképeit, hiszen az volt a legnagyobb félelme. A család, az folyamatosan tabu téma volt kettőnk között, ő nem akart beszélni róla, én meg nem faggattam. Így volt fair. 

Megfordultam és lassan visszavezettem a lépteimet a saját szobámba. Remegve szívtam be a levegőmet, amíg el nem értem az ablakig. Leültem és kinéztem a már elkezdődött esőre, hogy az kissé lenyugtasson és elvonja a gondolataimat arról a tényről, hogy alig pár óra múlva Jungkook ismételten mellettem fog feküdni, egy ágyban velem. Tetszett, nem mondhattam, hogy nem, de egyre kényelmetlenebb volt, ahogy egyre közelebb kerültem hozzá. Nem tudtam volna megmagyarázni, hiszen egyre jobban el tudtam engedni magam a közelében, de ez pont az ellenkezője volt. Itt egyre jobban feszengtem, egyre jobban kívántam a közelségét és egyre jobban idegesített a tény, hogy közel vagyunk egymáshoz, mégsem elég közel, de mégsem mertem volna lépni semmit ez ügyben. Kiábrándítóan összezavaró volt ez az egész és nem tudtam mit tenni ellene, csak élnem kellett vele.