Esküdj! /BTS-JK/

50.

Elöljáróban csak gyorsan meg szeretném köszönni a díjakat mindenkinek, akiktől kaptam <3 Már kilenc díjam van és nagyon hálás vagyok, hogy ennyire szeretitek a könyveimet <3

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

*Jungkook POV*

Vettem egy mély levegőt, ahogy az álomvilágból visszacsöppentem a valóságba. Lassan pislogva nyitottam ki a szemeimet, hogy hozzászokjak a fényhez, ami belengte a szobát az éjszaka sötétje után. Halkan nyögtem, ahogy az álmom maradékai kihatottak a valóságra is és ezt kicsit sem segítette MinJi közelsége, aki még mindig ugyanabban a pózban aludt mellettem, ahogy este elnyomta az álom, felém fordulva, lábait az enyémekbe akasztva, arcát a mellkasomhoz nyomva. Óvatosan eltávolodtam tőle, hogy véletlenül se keltsem fel és amilyen óvatosan csak tudtam, lehámoztam magamról az összecsavarodott végtagok sokaságát, hogy végre ki tudjak kelni az ágyból.

A lány szobájához tartozó fürdőszobát céloztam meg a lépteimmel, hogy minél gyorsabban eljussak és be tudjam zárni az ajtót kettőnk között, mielőtt olyanra gondolnék, ami nem helyén való. Vagyis egyenlőre még nem. Letámaszkodtam a csap szélére és vettem egy mély levegőt, ahogy belenéztem a tükörképem szemébe, majd le az alsó felemre. Idegesen elnevettem magam és megráztam a fejemet, ahogy konstatáltam magamban, hogy mennyire szánalmasan kívánom már a lányt. Már egy pikánsabb álomtól és egy kis összebújástól is reggeli problémákkal küszködtem és nagyon nem úgy nézett ki, hogy egyhamar lelankad a lelkesedésem a lány iránt. Hangosabban kifújtam a levegőt és eltoltam magam a mosdókagylótól. Lekaptam magamról a pólómat és a nadrágomat és ledobtam mind a kettőt a hideg csempére. Egy reggeli ébresztő és kedvsorvasztó zuhany mellett döntöttem. A fejemet is jól esett volna lehűteni, mert semmi másra nem tudtam jelenleg gondolni, mint MinJi gyönyörű testére, abban a nyamvadt, átlátszó, csipkés izében, amit minden este felvesz. Én is hülye vagyok, mert minek veszek neki ilyeneket? Egyszer csak jó lesz, amikor már végre megtöröm azt a vastag és ártatlan álarcot és védőbástyát a lány körül, hiszen akkor már nem fog számítani, hogy mi van rajta vagy van e rajta egyáltalán valami, de addig is kész kínszenvedés volt mellette lenni így, hogy nem bírtam magammal. Tudom, a tervem az volt, hogy lassan haladok vele, de ha egyszerűen nem bírom, már nem tudok mit tenni vele. Kis távolságot kell tartanom tőle, mert ez így nem lesz hosszútávon tartható állapot. Nagyon örültem neki, hogy végül is sikerült eddig eljutnunk és nem is olyan hosszú úton. Sőt, soha nem gondoltam volna, hogy valaha lesz ilyen kapcsolatom. Mindig arra készültem, hogy olyan lesz ez a házasság és az együtt töltött idő, mint a családtagjaim ezer eddigi felmenőinek. Zavaros, erőszakos, szeretet nélküli, kínzó és bezárt. Sosem gondoltam volna, hogy a sok éve kiválasztott kislány ennyire gyönyörű lesz, hogy az a kicsi és félénk lány ilyenné növi ki magát, hogy ennyire okos lesz és hogy így fog hozzám állni. Persze természetesen a kezdet olyan volt, ahogy kellett lennie, ijesztő, megbántó és veszélyes. Az egész kapcsolatunknak ilyennek kellett volna lennie. Ugyanúgy kellene félnie tőlem most is, ahogy az első napokban, ugyanúgy kellene viselkednem vele, olyan bunkón, nemtörődömül, akkor csókoltam volna meg, amikor csak akarom és akkor fektetem le, amikor csak kedvem tartja, nem törődve az ő érzéseivel és a határaival, nem törődve a kétségeivel és a tudatlanságával. Soha nem szabadott volna vele aranyosan és kedvesen beszélnem, soha nem szabadott volna így átölelnem, ilyen közel engednem magamhoz, kiengedni és ennyit várni rá. De egyszerűen nem tudtam megtenni, Tudtam, hogy ez rossz és abszolút nem normális. Tudtam, hogy MinJi jobbat érdemel és még az is megfordult a fejemben, hogy elengedem, hogy hadd éljen normális életet, hadd térjen vissza a nagyvárosi forgatagba, legyen munkája és kapcsolatai, amik csalódással végződnek és egy újabb szerelembe torkollanak. De ezt sem tudtam megtenni. Túlságosan hozzám nőtt az évek alatt, magamnak akartam, mert önző vagyok és ez most sem változott. Tudom, hogy az lenne neki a jó, és én csakis a legjobbat akarom neki, mégsem adom ezt meg. Mert az enyém és csak az enyém. Sosem akarom elengedni őt, sosem akarom, hogy elhagyjon és sosem akarom, hogy valaha is az eszébe jusson elmenni innen. Majd idővel szeretném kivinni őt az igazi külvilágba, de először meg kell, hogy bizonyosodjak róla, hogy tényleg bízhatok benne. Most hiszek neki teljes mértékben, de szeretném látni, ahogy a kertet is a magáévá teszi és először ott szokik hozzá a friss levegőhöz és a kinti hangokhoz és azt is látni akarom, ahogy a kerítés nem kísérti őt majd a szabadulás vágyával. Utána pedig majd elviszem őt a városba és ott akarom látni a boldogságot az arcán, azt akarom, hogy el tudjunk menni majd fagyizni és kávézni, vásárolgatni vagy egy sima sétára és randizni anélkül, hogy feszengenem kellene, hogy elmegy mellőlem. Bízni akarok benne annyira, hogy már egyedül is elmehessen vásárolni vagy barátokat szerezni, de sose hagyjon el engem. Nagyon remélem, hogy ezek a reményeim mind bejönnek majd és nem kell csalódnom. Nem igazán érdekelne, hiszen csak egy elfuserált élet következménye ez a kapcsolat, mégsem akartam elhagyni és azt sem akartam, hogy elhagyjon. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire felfordul az életem, hogy az eddigi értékeim mind hamisnak és hazugnak bizonyulnak majd, hogy minden, amit eddig hittem, az rossz és ennyire megváltozzon minden bennem, az egész gondolkodásom, a hozzáállásom és a lényem. És azt végképp nem gondoltam volna, hogy a családomban én leszek az első, akivel ilyen megtörténik, aki ilyenekre rájön és aki beleszeret a lányba, akit kiválasztott. Mert beleszerettem, igen. Totál baromság és lehet, hogy hülyeség és nem éppen a legjobb dolog, de megváltoztathatatlan és most már vissza sem akarom fordítani. Beleszerettem, ennyi. És nagyon remélem, hogy egyszer majd viszonzásra talál az érzésem és végleg magunk mögött tudjuk hagyni ezt az egész félreértett káoszt, ahogy megismertem és a magaménak tudhattam.