Esküdj! /BTS-JK/

42.

Jungkook két napig nem jelentkezett ismételten. Már kezdtem aggódni, bár már volt, hogy szó nélkül, akár egy hétig is felszívódott, de általában akkor még mérges volt rám, veszekedtünk vagy megbántottam valamivel akaratlanul vagy szándékosan, de ezek még nagyon a találkozásunk elején voltak. Azóta mindig itt volt és próbálta mélyíteni a kettőnk közötti kapcsolatot, próbált közelebb kerülni hozzám és próbált aranyosan tovább lépkedni a létrán, mindig egy fokkal feljebb az intim fokokon. De most, reggel még kaptam egy puszit a fejem tetejére, megölelt, ahogy szokott és elment dolgozni, majd két napig semmi. Ez a harmadik délelőtt, hogy nem találtam sehol, a szobája szokásosan zárva volt, nem filmezett a nappaliban és eltűnt. Éppen ezért aggódtam, ugyanis az elmúlt héten majdnem minden nap voltak ugyanolyan heves telefonbeszélgetései, mint amikor először hallottam meg a konyhában az egyik reggel. Nem beszélt róla, akárhányszor kérdeztem őt. Csak ideges lett vagy szimplán közölte, hogy semmi közöm hozzá és nem akarja elmondani. Kicsit megbántva éreztem magam még mindig, holott teljes mértékben megértettem őt.

Ajtócsapódást hallottam, mire felemeltem a fejem a könyvből, amit olvastam. A hátsó kert ajtajában ültem, hogy egyrészt csodálhassam a kilátást, másrészt pedig, hogy rengeteg fényt kapjak, amíg a könyvet bújom. Kíváncsian álltam fel a földről és az összecsukott könyvvel a kezemben sétáltam a nappali felé. Csupán halk nesz volt minden, amit hallottam, amíg el nem értem odáig, hogy rálássak a nagy helyiségre. Jungkook is éppen akkor lépett be az előszobából és legelőször egy határozott mozdulattal ledobta a táskáját a földre, aztán pedig lerogyott a kanapéra. Csak hátulról láthattam őt, de még így is tisztán kivehető volt a kép, ahogy könyökeivel a térdére támaszkodott és az ujjait a hajába túrva tartotta a fejét. Nyeltem egyet és halkan megkerültem a kanapét. Csendesen letettem a könyvet a kis asztalkára és beharaptam az ajkam. Hányingerem lett, ahogy a gyomrom hirtelen összeszűkült a rossz érzéstől, ami hatalmába kerített, ahogy néztem a férfit. Egy szót sem szólt, nem nézett fel, nem szólt hozzám, sőt még azt sem tudtam, hogy egyáltalán tisztában van e azzal, hogy ott vagyok mellette, de legalábbis egy helyiségben tartózkodunk. 

- Jungkook? - Szólítottam meg halkan.

Semmi. Semmi válasz, semmi szó, de még egy hümmögés vagy egy dörmögés sem, hogy legalább a tudtomra adja, hogy él. A fejét sem fordította el, szigorúan a szőnyeget pásztázta, továbbra is a térdein támaszkodva. újabbat nyeltem, mert nagyon nem tetszett nekem ez az egész. Túl szótlan volt, túl halk.

Letérdeltem a szőnyegre és olyan közel csúsztam hozzá, amennyire csak tudtam. Térdeimet a két lába közé vontattam, így szinte már én voltam az, akire lenézhetett. Nem láttam az arcát, de abban biztos voltam, hogy valami nincs rendben. Hangosan és egyenlőtlenül lélegzett, ami megijesztett, szemeit lehunyta és szája is meg-megremegett, amennyire láthattam. Felemeltem a kezeimet és mindkettővel a combjai szélére tévedtem, hogy megnyugtatóan meg tudjam simogatni a lábát, ahol azt elértem. 

- Jungkook - Szólítottam meg ismét, hátha most valamit sikerül elérnem.

Amit válaszul kaptam, arra végképp nem számítottam. A férfi hangosan szipogott egyet és leejtette a kezeit, de ezzel együtt, ahogy megszűnt a támaszték, a feje is lejjebb esett és így még jobban eltakarta előlem a látványt. Egyben azonban biztos voltam, hogy olyan történik, amit világéletemben nem tudtam volna elképzelni róla. A vállai enyhén rázkódtak, a lélegzetvételei egyre egyenlőtlenebben, nehezebbek és hangosabban lettek és a fejét ingatta, ahogy kiadta magából a fájdalmát. Lehunytam a szemem és megnyaltam a számat, ahogy bennem is felrobbant egy bomba, legalábbis olyan érzés volt, mintha a belsőmben szikrák pattognának a rossz érzésre. Vettem egy mély levegőt, nehogy én is könnyeket eresszek, aztán lassan kifújtam.

- Jungkook-ah - Suttogtam a még csak egyszer használt becéző szócskát. 

Ennyi volt minden, amit mondani tudtam, hiszen gőzöm sem volt, mi történhetett, mert nem mondott nekem semmit, de valahogy sejtettem, hogy kapcsolatban lehet a sok szitkozódó telefonnal és azzal a feszültséggel, ami benne volt az elmúlt héten. Kicsit még közelebb csúsztam és feljebb tornáztam magam a térdeimen, hogy ne üljek a sarkamon, hanem egyenesen álljak a térdkalácsaimon a férfi előtt. Gondolkodás nélkül vezettem fel a kezeimet a lábairól a nyakába és ellenkezést nem tűrően húztam a férfit egy ölelésbe. Éreztem, ahogy megfeszül és próbál távol maradni, de nem engedtem neki. Végül megadta magát és a vállamra hajtotta a fejét, kezeit pedig a derekamra kulcsolta. Erősödött szorítással már szinte fájdalmasan nyomta a derekamat, de a következő pillanatban kicsit elhúzódott és húzott magával engem is. Meglepődtem, amikor a fenekem a combjaira érkezett és az ölébe ültetett, de éppen akkor nem tudtam azzal foglalkozni, ugyanis a könnyáztatta arca ismételten a nyakam hajlatába fúródott, és immáron neki is kényelmes magasságban tudott ölelni engem. Kezeimet visszafontam a nyaka köré és megnyugtatóan simogattam a haját, ami hihetetlenül puha és omlós volt az ujjaim alatt. 

- Nem szeretnél beszélni róla, ugye? - Leheltem a mondatot halkan, továbbra is cirógatva a haját és a hátát, hogy valamennyire lenyugtassam.

- Azt sem akarom, hogy így láss! - Motyogta a nyakamba rekedtes és szakadozott hangon.

Elmosolyodtam és megingattam a fejem, hogy még ilyenkor is csak arra tud gondolni, hogy megtartsa a macsó és férfias énjét előttem és ne lássam sírni. 

- Így is kedvellek - Suttogtam egy halvány mosollyal a hajába.

Jungkook erősebben szorított magához az ölében és aprókat ringatózott jobbra-balra, hogy lenyugodjon.

- Köszönöm - Lehelte ő is a nyakamba. - Hogy itt vagy.

Már majdnem én is elsírtam magam ettől, hiszen annyira más volt. Már akkor is gombóc keletkezett a torkomban, amikor megláttam, hogy ő milyen állapotban van, de ez, hogy még ilyeneket mondjon közben, egyszerűen elviselhetetlen volt számomra. Nyeltem egy nagyot és csak bólogattam, mert attól féltem, hogy bekönnyezek, ha kinyitom a számat vagy felelek neki.

- Mi történt veled? - Kérdeztem inkább, miután egy hatalmas levegővételt intéztem el magamban.

Kérdésemre szinte kővé dermedt a férfi, minden izma megfeszült és nem mozdult. Nagy levegőt vett, ami szaggatottan jutott el a tüdejéig a sírás miatt, majd kifújta azt.

- Nem kell tudnod - Keményedett meg a hangja.

Megforgattam a szemem és megingattam a fejem rosszallóan a makacsságára.

- Ha magadban tartod, nem lesz jó, tudod? - Kérdeztem kedvesen, hátha sikerül kibeszéltetnem vele valamit, hogy megkönnyebbüljön.

Jungkook szorítása gyengült, majd végül teljesen eltűnt a derekamról. Kezeit az arcához emelte és sietve letörölte az ott maradt, kósza könnycseppeket, mielőtt felnézett volna rám a vörös, fáradt és megsebzett szemeivel.

- Tudom, hogy mi jó nekem - Közölte egyhangúan.

Felállt, amire nekem is fel kellett, hiszen a lábain foglaltam helyet. Ennyi volt a nagy lelkizés és a közelebb engedés magához, mert azzal eltűnt az emeleten, gondolom a szobájában. Megingattam a fejem és rossz érzés volt, amiért nem tudtam semmit sem tenni. De ugyan mit is csinálhatnék egy ennyire önfejű alakkal, aki a saját kárára tesz mindent csak azért, nehogy puhánynak tűnjön?