Esküdj! /BTS-JK/

37.

Ugyanúgy a kanapén ébredtem arra, hogy a filmnek vége van és hangos zene kezdődött a végén lévő szereposztásnál. Nem is emlékeztem rá, hogy elaludtam rajta, bár nem csodálom, amire emlékszem a filmből, az nem volt valami érdekfeszítő. Kinyújtózkodtam és megdörzsöltem a szemeimet, hogy elűzzem az utolsó álomfoszlányokat is belőlük. Felkeltem a kanapéról és kikapcsoltam a tévét, miközben fejkörzéseket csináltam, mert nem véletlenül nem ágynak van kitalálva a kanapé, rendesen elaludtam a nyakamat. Vettem egy mély levegőt és ránéztem az órára, hogy leolvassam az időt, mégis mennyit aludhattam. Délután kettő körül járt, éhes is voltam már, ebédelni kellett volna és nem ártott volna még egy kis alvás sem, mert ez a másfél óra valahogy még álmosabbá tett, nemhogy kipihentebbé.

A konyhába lépve már megterített asztal várt, csupán egy személy ételével. Megnyaltam a szám és lesütöttem a szemem, ahogy akaratlanul is végigfutott bennem egy felkavaró érzés egy pillanatra a gondolatra, hogy Jungkook nincs itt. Elment és még mindig nem jött vissza. Hiányzott is valamiért, de valahogy nem is nagyon akartam, hogy mostanság visszajöjjön, hiszen azt akartam, hogy lenyugodjon és átgondolja ezt az egészet, mert nem éreztem úgy, hogy én bármiben is hibás lennék. Leültem és lassan elfogyasztottam az ebédemet, ami nagyon jól esett a korgó gyomromnak már. 

---

Leültem és teljesen kifelé fordultam az ablakpárkányon. A lábaim a mélységbe lógtak kifelé, de nem bántam, hogy kicsit veszélyesebb volt a mutatványom, így is minden centiméteremmel közelebb voltam a kinti élethez, több bőrfelületen éreztem a szelet és az illatokat, több mindenem volt kin t, mint bent. Vettem egy mély levegőt és kényelmesen megtámaszkodtam magam mellett, hogy biztonságban legyek. Élveztem a szellőt, a lágy és gyenge napsütést, amit már kezdett elnyomni a több felhő és a hűvösebb időjárás napról napra egyre jobban hidegítve az időt. Élveztem az egyedüllétet és azt, hogy egy kicsit gondolkozhattam és elmélyülhettem a saját világomban anélkül, hogy bárki megzavart volna. Jungkook nem mutatkozott, nem láttam őt sehol a házban. 

Lehunytam a szememet és elképzeltem, ahogy a szellő, ami a lábaimat és az arcomat simogatja, az szembe jön velem, ahogy én sétálgatok az utcán, emberek sokaságai között, akik néha rálépnek a lábamra és észrevétlenül meglöknek, de mit sem törődve mennek tovább a nagy, napi rohanásban, mert a családhoz kell sietni, rohanni kell a gyerekért az iskolába, haza főzni, vásárolni vagy egy találkozóra, iskolába vagy munkába. Én nem sietnék sehová, csak élvezném a kinti forgatagot, a hideget és a zajokat, amiktől idebent mind meg vagyok fosztva. Kinyitottam a szemem és újra csak a villa előtti kis kertet láttam, amit évek óta minden nap láttam és néztem. Sóhajtottam egyet és elmosolyodtam. Végül is szerettem ezt a kertet és a házat, a szívemhez nőtt és bár minden egyes pillanatban azon voltam, hogy a szüleimhez mehessek és a régi házunkban találjam magam... ez csak kezdetben volt így. Mostanra beletörődtem a helyzetembe, otthonomként tekintettem erre a helyre és Jungkook először rosszabbá, majd egyre jobbá tette a helyet számomra. 

- Már megint ki akarsz menni? - Hangzott fel a régen hallott, mély hang a hátam mögött.

Elmosolyodtam és megráztam a fejem, ahogy továbbra is kifelé meredtem a kertre, de a karomon már libabőr futott végig a tudatra, hogy Jungkook visszajött és ott állt mögöttem. Nagyon közel mögöttem, ugyanis éreztem a meleget, amit árasztott magából és a meleg levegőt, amit kifújt minden egyes lélegzetvétellel. 

- Tudod jól, hogy mindig ki akarok menni - Feleltem, talán egy kicsit gúnyosabb hangsúllyal, mint azt kellett volna.

Halkan felnevetett a hátam mögött, aztán halkan mozogni kezdett, míg végül be nem ért a látószögembe, ahogy leült ő is a párkányra, csak ő háttal a kinti világnak. 

- Miért? - Kérdezte egyszerűen.

Én még mindig nem néztem rá, mert tudtam, hogy amint meglátom a gyönyörűen faragott arcát, máris leesik rólam az a kemény álarc, amit ez a három nap alatt visszaépítettem magamra ellene és a csalódások ellen. 

- Miért? - Kérdeztem vissza, hitetlenül nevetve. - Vajon miért, Jungkook?

A szemem sarkából láttam csak, hogy felém fordul és mereven néz engem, arra várva, hogy én is rá nézzek és felvegyem a szemkontaktust, de én makacsol csak a zöld füvet néztem, ahogy a hosszabb szálak erőtlenül és tehetetlenül fekszenek el a szél ereje alatt.

- Mondtam már, hogy nem mehetsz ki, akkor meg miért akarod folyamatosan az ellenkezőjét? - Mondta visszafogott és nyugodt hangon, ami elég idegesnek is tűnt a felszín alatt.

- Már én is mondtam, hogy nem fog megszűnni az akaratom, hogy kimenjek, még akkor sem, ha tudom, hogy nem lehet - Válaszoltam érzelemmentes hangon, mert kezdtem ideges lenni a semmitől, hiszen ezeken a beszélgetéseken már számtalanszor átfutottunk.

- Akkor miért nem tudsz a seggeden maradni és elfogadni, hogy itt kell lenned? - Emelte meg egy kicsit a hangját, mire felé fordultam végre.

Mérgesen néztem a szemeibe és összeszorítottam a fogaimat, amíg vettem egy mély levegőt. Többé nem félek tőle és kimondom, amit akarok. Válaszokat akarok és nem érdekel a következmény. Túl sok a kérdés és egyáltalán nincsenek feleletek.

- Mert nem tudom elfogadni, érted? - Emeltem meg én is a hangomat. - Hogy a francba fogadná el bárki is, ha kisgyerekként elrabolnák őt, bezárnák egy házba és soha nem mehetne ki? Hm? Rohadtul nem lehet elfogadni!

- Eddig neked egész jól ment - Szólt közbe, ismételten visszafogott méreggel a hangjában.

Idegesen felnevettem és megráztam a fejem, miközben folyamatosan a szemébe néztem.

- Beletörődtem, nem pedig elfogadtam - Tájékoztattam. - Nagyon jól tudtam, hogy nincs kiút, de attól még igenis ki akarok menni. 

- De nem mehetsz ki! - Kiáltotta el magát, mire én kicsit összerezzentem.

- Miért nem? - Kiáltottam vissza, miután nyeltem egy hatalmasat, hogy visszaerőszakoljam a gombócot a torkomból.

- Mert nem akarom, hogy elmenj! - Ordította a választ.

Meghátráltam, nem tudtam, mit is mondhatnék erre. Lesütöttem a szemem és az eddig összegyűlt inger, félelem és megvetés mind kijött és könnyek formájában találták meg a kiutat a szememből. Megnyaltam a számat és hányingerem lett, ahogy megijedtem a hangos szavaktól és a férfi viselkedésétől. Sietve behúztam a lábaimat a ház falától és befelé fordultam a szobába. Mielőtt megmozdulhattam volna, Jungkook hosszú és erős ujjai ragadták meg a csuklómat, hogy meggátolják az agyamat is mindenféle mozgástól. Még mindig le volt hajtva a fejem, csak a szemeimet vittem a kezemre, ahogy a férfi hozzám ért és meleg, mégsem nyugtató érintéssel jutalmazott. Hangosan sóhajtott és megingatta a fejét.

- Ne menj el! - Suttogta.

A szívem majd megszakadt, ahogy a megtört, rekedtes hangja felszakadt a torkából. Soha nem láttam ilyennek, nem tudom, mi történhetett vele az elmúlt héten, ami ennyi érzelmet kiváltott belőle, de már még jobban össze voltam zavarodva, mint eddig voltam, pedig eddig sem voltam túlságosan tisztába a dolgokkal. Én is vettem egy mély levegőt és lassan kifújtam. Szinte a mellkasom szétszakadt a szívem heves dobogásaitól, amik még hidegrázást is küldtek végig a gerincemen.

- Akkor te meg mondj már valamit! - Kértem erélyesen, de halkan, annyira megtartva a kemény énemet, amennyire csak tudtam. - Nem bírom, Jungkook - Vallottam be.