Esküdj! /BTS-JK/

41.

Gyermekeim, nagy nap ez számomra, ma ütöttem meg a két x-et, vagyis 20 éves lettem :D Ennek örömére hozok nektek még egy részt <3

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Már megint ezek a fura, megmagyarázhatatlan, kettős érzések. A tegnap este történtek kissé megkavarták az agyamat és az érzéseimet, de gőzöm sem volt, hogy éppen hogyan. Már megint sikerült lépnünk egy hatalmasat előre azzal, hogy éjszaka összebújtunk a paplan alatt. Hihetetlenül furcsa volt, ahogy a meztelen lába az én fedetlen lábaimba gabalyodott, ahogy a felsőteste az enyémnek nyomódott és a laza, átlátszó csipkébe bújtatott melleim érezték az ő kemény felsőtestét és mellkasát. Gyomorforgató volt és ezt teljesen jó értelemben mondom, ugyanis a gyomrom forgott, emelkedett és süllyedt, szűkült és liftezett, ahogy a szívverését éreztem, ahogy a lélegzését figyelhettem és érezhettem a fejem búbján, ahogy puszikat nyomott a hajamba, hogy lenyugtasson a rossz álmom után. Mind első alkalom volt számomra, mert kivel is eshettem volna túl rajta a négy fal között. Éppen ezért is voltam ennyire anyátlan, ennyire visszahúzódó vele kapcsolatban, hiszen senki nem volt, aki felkészített volna, aki mondott volna dolgokat ezzel kapcsolatban vagy aki Jungkook előtt belevitt volna egy kis gyakorlásba. Sosem öleltem meg férfit, sosem bújtam oda senkihez, sosem kaptam vagy adtam puszit, sosem csókolóztam és nem éreztem még ilyet sem. Haragudtam rá, hogy ilyen hatással van rám, holott nem akartam iránta semmit sem érezni, de annyira boldog voltam, hogy ha már ez történt az életemben, akkor mellette kötöttem ki. Végül is mekkora esélyem volt rá, hogy elraboljanak egyáltalán? Senki sem gondolná, hogy ez pont vele megtörténhet. Ha már megtörtént, ki gondolná, hogy életben marad? Ugyanis nem mindig van ilyen mázlija egy embernek, hogy elrablás után így éljen, ahogy én. Ha már életben maradt, ki a fene gondolna arra, hogy a saját el rablója felesége lesz? Ki gondolná, hogy bezárva fogja tölteni az egész életét egy fényűző villában, ahol mindent megkap, akárcsak egy királylány? Ahol úgy bánik vele az elrabló, mint egy kivételes, speciális emberrel...mert az elrabló úgy gondolja, hogy különleges. És mégis kinek van ilyen szerencséje, hogy egy bűnöző így nézzen ki, mint Jeon Jungkook? Kinek van olyan szerencséje, hogy megváltozzon érte, mindent megkapjon tőle és ami a legnagyobb és legfurcsább dolog, ki az az eszement és gyökér valaki, aki beleszeret a saját fogva tartójába? Hát, én. Mert beleszerettem, legalábbis azt hiszem. Fogalmam sincs, hogy hogyan kellett volna éreznem, hogy milyen is az, amikor az ember szerelmes, ugyanis megint csak ismételni tudom magam, hogy csupán a filmekből és a könyvekből tájékozódtam. De annyira más volt vele, hogy az megmagyarázhatatlan. Haragudtam rá, őrülten dühös voltam, nem akartam rá nézni vagy egy helyiségben lenni vele, mégis, amikor megláttam, mintha minden mérgem elszállt volna és sose lett volna. Imádtam a kinézetét, a férfias, de kisfiús ábrázatát, a markáns és kemény viselkedését, a gyermekded vicceit, a gyengéd oldalát és a törődő énjét. Mindent, ami benne volt egyszerre. A belsőm felrobbant a közelében, egyszerűen nem tudtam, hogy mi is az az érzés. Egyszerre melegem lett és kirázott a hideg, ahogy hozzám ért, mosolyognom kellett, ha ő is elmosolyodott, nem kaptam levegőt, ha a szemembe nézett. A gerincem vonalát bizsergés futott végig, ha hallottam a hangját és a meleg levegőjét a bőrömre érkezni, a szívem hevesen dobogott, akárhányszor a közelembe ért és haldokoltam, mikor olyan közel kerültünk egymáshoz, mint az előző éjszakán. Egyszerre szerettem és gyűlöltem az érzéseket, amiket kiváltott belőlem. Szerettem volna, ha minden úgy alakul, akárcsak egy régi mesében, ahol a herceg és a hercegnő mindenen keresztülmenve örökké, gondtalanul egymáséi lesznek, de ezt az elméletet már a fejemben el kellett, hogy vessem. Habár egy toronyba zárt hercegnő életét éltem, a hercegem koránt sem volt szőke herceg. Jungkook tele volt rejtett és visszafogott dühvel, agresszióval, méreggel és megmagyarázhatatlan ordibálásokkal, amiket sosem tudtam, hogy mikor köszönthetek a felszínen. Féltem is tőle, de vonzódtam is hozzá, el akartam kerülni ezeket a pillanatait, de ugyanakkor folyamatosan mellette akartam lenni, amikor valami baja van, hogy segíteni tudjak neki. 

Gyanútlanul nyomtam le a kilincset a konyhaajtón és halkan kinyitottam az ajtót. Ám amint egy aprócska rést ejtettem a zárón, azonnal kihallottam a nem kívánatos hangokat. Megtorpantam az ajtóban, és kerek szemekkel néztem, ahogy Jungkook az asztalnál ült, jobb kezében a telefonját tartva és éppen valakivel nagyon veszekedett a vonal másik végén. Érkezésemre rám nézett és felállt, de én nem mozdultam meg. Nem tudtam, hogy mi a baj, nem akartam belefolyni és nem is akartam megzavarni, hiszen nem tudhattam, mi is a temperamentuma ilyenkor. 

- Nem érdekel! - Morogta a mobilba. - Kifizettem mindent, úgyhogy innentől kezdve magasról leszarom, hogy maguk mit basznak el vagy mit nem! 

Nyeltem egyet a földöntúli, mérges és pokoli hangra, amit már a találkozásunk első napjai óta nem hallottam tőle. Ijesztő volt és szinte azonnal libabőröket küldött a karomra és most nem a jóleső érzéstől. Jungkook folyamatosan rám nézett, miközben ki tudja, hogy kivel veszekedett telefonon keresztül. A mélybarna íriszei remegtek a haragtól és hihetetlenül sötétre, szinte feketére változtak, ahogy belemélyedtek az én szemeimbe. Nem tudtam elszakítani tőle a tekintetemet, mert ijesztő volt, de annyira gyönyörű, mint a megfeszült arcélei, amik szinte megvágták az ujjamat csak attól, hogy ránéztem. Jungkook kinyújtotta a kezét felém és az ujjait hajlítgatva jelezte, hogy menjek oda. Vettem egy nagy levegőt és elengedtem a kilincset, amit eddig szorongattam, de nem mondtam neki ellent. Lassú lépteket tettem meg felé, óvatosan, akárcsak egy félelmetes állatnál, ha támadásra kész.

- Ha önök hibáznak, azt nem én fogom fizetni! - Közölte mély és ellentmondást nem tűrő hangon a mobilba.

Odaértem hozzá és a felém nyújtott kezét azonnal a derekamra vezette, majd egy gyors és határozott mozdulattal közelebb vont magához. Időm sem volt arra, hogy egy levegőt vegyek meglepődöttségemben, máris a testem az övének volt nyomva, akárcsak az éjszaka. Lábaim az ő kisterpeszbe húzott lábai között álltak, combtól felfelé minden egyes porcikáját éreztem a sajátjaim alatt és azonnal elöntött az a megmagyarázhatatlanul jó érzés, amit korábban sem tudtam felfogni. A mellkasom bizsergett, ahogy az ő felsőtestének nyomódott, a szívverése már majdnem olyan akaratos volt, mint ő maga és az én dobbanásaimat is a sajátjaival együtt, egy ritmusban kezdte el veretni, ami annyiban volt megnyugtató számomra, hogy nem csak nekem ver ilyen hevesen a ketyegőm. Belemosolyogtam a fehér inge gombjainak a sorába, amik az orrom előtt voltak, aztán lassan én is felemeltem a kezem és átöleltem a derekát. Erre válaszul egy gyors puszit kaptam a fejem tetejére, ahogy szoktam.

- Szeretné, hogy bepereljem? - Morogta ismételten a telefonba, mire összerezdültem.

Ezt ő is észrevehette, mert az ölelése erősebb lett és megnyugtatóan végigsimította a hátamat a szabad kezével, aztán az állát a fejem tetejére támasztotta.

- Maga azt hisze, hogy ilyen helyzetben még ezekkel van kedvem foglalkozni? - Sóhajtott komoran egyet, továbbra is beszélgetve valakivel, de úgy éreztem, már nagyon nem akarja folytatni ezt a kis csevejt. - Szerintem is. Visszhall.

Letette a mobilt és zsebre dugta a kis készüléket, majd az immáron felszabadult másik kezével is átkarolt és egy nagyot sóhajtott a hajamba.

- Baj van? - Kérdeztem udvariasan, miközben lehunyt szemekkel élveztem a közelségét és próbáltam lenyugtatni a bennem forgó hurrikánt.

- Nem akarok róla beszélni - Közölte egyhangúan.

Bólintottam és bár kissé bántott a dolog valamiért, hogy nem mond el nekem valamit -nem, mintha nagyon sokat mondott volna magáról-, teljes mértékben megértettem, hiszen nem nagyon tűnt boldog beszélgetésnek, amiről szívesen beszélget valaki.

- Mennem kell dolgozni - Sóhajtott újabbat.

Egy nagy puszit nyomott a hajamba és engedett a szorításán, mire én is elengedtem őt. Halványan mosolyogva végigsimította a hajamat, aztán elhagyta a konyhát, hogy egy ismételt munkanapba temetkezzen, engem pedig itthon hagyjon egy újabb semmittevésre, hogy a kavargó és esztelen érzéseimen filozofáljak.