Esküdj! /BTS-JK/

53.

Mosolyogva álltam fel az asztaltól, amint befejeztem a reggelimet. Jungkook is letette a kávéscsészét és ahogy azt mindig csinálja, a telefonját a zsebébe csúsztatta, amint felállt. Az volt az utolsó napja itthon, az utolsó nap a szabadságából, amit kivett az édesapja elvesztése után. Úgy láttam rajta, hogy egyáltalán nem rázta meg őt annyira a dolog, amennyire azt képzelné az ember, ha egy szülő elvesztéséről van szó.

- Kimegyek a kertbe - Közöltem.

Kint sokkal frissebb a levegő, élveztem a hangokat és sokkal kényelmesebben tudtam gondolkodni mindenen. Annyira más volt az a környezet, szinte sziporkázó, felemelő, ahogy az agyam működését is tökéletesen felfejlesztette a hűs oxigénnel és a változással, amit a ház belsejétől való elszakadással tartogatott nekem.

- Nem lep meg - Mosolyodott el halványan Jungkook.

Halkan felnevettem és bólogattam. Öt napja, amióta először kiengedett, azóta minden egyes nap reggeli után kicsoszogtam, leültem a fűbe vagy sétálgattam, ebéd körül visszatértem vagy Jungkook szólt, hogy nagyon elrepült az idő és ideje enni valamit. Aztán délután ismételten kint múlattam az időmet, figyeltem a változást, ahogy a fényes, zöld levelekből sötétek lesznek, ahogy a Nap lemegy, hogy a fű a lábam alatt egyre hűvösebb lesz, ahogy az éjszakai hideg lassan leszállt és ahogy a virágok is szépen, finoman összehúzzák magukat, hogy aludni tudjanak. Annyira hétköznapi és unalmas dolog lehetett volna, ha nem töltöm az elmúlt tizenkét, most már lassan tizenhárom évet bezárva a négy fal között.

Elindultunk kifelé az étkezőből és tudatosan, célirányosan vettem a lépteimet a kis folyosó felé, amin keresztül eljuthattam az üvegajtóig, ahol mostantól szabadon közlekedhettem ki és be, amikor csak kedvem tartotta, hála a férfi drasztikus elmecseréjének és változásának. 

- Te nem jössz? - Kérdeztem halkan Jungkook-tól.

A férfi megállt a folyosó előtt és lezseren zsebre dugta a kezeit. Halványan elmosolyodott és megingatta a fejét.

- Most nem - Válaszolt mély és rendkívül nyugodt hangon. - Menj csak, nekem van egy kis dolgom.

Nem válaszoltam csak bólintottam egyet. Nem gondolkodtam sokat, hiszen Jungkook mindig csinál valamit és mindig van valami dolga, nem lepődök meg, mert az a cég állítólag elég nagy és jól megy és mint az igazgatója, nagyon sok teher lehet a vállán. Ezért csak szimplán hátat fordítottam neki és kifelé vettem az irányt, ahogy eddig is terveztem. Egy hatalmas mosollyal az arcomon megragadtam a tolóajtó kilincsét és egy könnyed mozdulattal kilöktem a helyéről, hogy kiférjek. Vettem egy mély levegőt és kiléptem a fűre. Reggel már tudatosan nem vettem fel sem zoknit, sem pedig cipőt vagy papucsot, hiszen tudtam, hogy ide fogok jönni és imádtam érezni a talpam alatt a füvet és a szellőt, ahogy körbejárt. Behúztam magam mögött az ajtót, hagyva egy kis rést, hogy a házba is jusson egy kis friss levegő és majd visszafelé ne kelljen sokat szenvednem az ajtónyitással, ugyanis kívülről elég macerás volt. A kert közepére cammogtam és egy egyszerű mozdulattal ledobtam magam a földre és a hátam mögött megtámaszkodva kényelmesen leültem a kellemesen hűvös földre. Mély levegőket vettem és aznap a levegőben frissen nyírt fű és közelben nyíló, temérdek virág erős illatának a keveréke volt, ami körbelengett. Lehunytam a szemem és a Nap felé fordítottam a fejem, hogy egy kis vitamint szívjak magamba és élvezzem a meleg sugarak simogatását a bőrömön, ami így reggel még kellemes volt, nem pedig égetően forró. 

Az ebédlőben eszembe jutott Jungkook és az apja. Most, hogy itt vagyok kint, máris sokkal jobban forognak az agykerekeim és sokkal kényelmesebben tudok elmélkedni bármiről. Azt gondoltam, hogy nem hiányzik neki, legalábbis nem látszik rajta. Mondjuk elmondta, hogy rossz embernek tartja magát, amiért nem siratja az édesapját, hanem megkönnyebbült. Megértettem őt teljes mértékben, de azért szerintem valahol legbelül igenis hiányzott neki, csak visszatartotta, nem  nagyon szerette kimutatni az érzéseit, főleg ha szomorúak voltak. Bár már sírt előttem, beszélgettünk nagyon sokat, mégis volt olyan nap, mintha ezt elfelejtette volna és visszatért a kemény, macsó személyiségéhez és a sebezhetetlen férfit mutatta, akire tanították őt. Vajon ezért ilyen az elmúlt napokban? Észrevettem, hogy egy kis távolságot tart tőlem, de azt nem tudtam pontosan, hogy miért tette. Vajon én tettem vagy mondtam valamit, amivel megbánthattam? Vagy a viselkedésem, amióta kiengedett? A legnagyobb félelmem viszont az lett, hogy nem csupán ilyen kis dolgok. Azért tartott magánál, mert az apja erre tanította. De most, hogy meghalt és Jungkook is teljesen szétszórta az idióta nevelési módszereit és a saját feje után megy, ahogy jónak látja, már én sem kellek neki. Nincs apa, nincsenek szabályok, nincsenek a múltbeli nevelési módszerek, nem kell követni az akaratát, nem kellek én sem. 

*Jungkook POV*

Leültem az asztalomhoz és rádőltem a papírjaimra, amik ott hevertek. Kiengedtem egy halkabb morgást és halkan megütögettem az asztal lapját. Felemeltem a fejem és a kezeimbe temettem az arcomat, majd egy hangos sóhajjal egészítettem ki a látványos szenvedésemet egyedül, a szobámban. Nem tudom, hogy meddig bírom még ezt. Lehet, hogy vissza kellene térnem a régi énemhez és egy kicsit ráijeszteni MinJi-re, hogy féljen tőlem és ne legyen ennyire közvetlen velem? Nem, azt nem tenném. Örülök, hogy végre megnyílik nekem és megkedvelt, hiszen ez volt a célom kezdetektől fogva, nem cseszhetem el. Viszont ha így folytatjuk és ennyire elmerülünk egymásban, ilyen közvetlenül beszélgetünk és már ilyen természetesen bújik oda hozzám és alszunk együtt, akkor egyszerűen fel fogok robbanni. Egyszerű lenne, addig távol tartom magam, amíg fel nem készül arra, hogy teljesen nekem ne adja magát. De nem megy, egyszerűen nem tudom megtenni. Mintha egy egész mágnesbolt lenne, ami vonz magához és egyszerűen nem tudom eltaszítani, bárhogy is próbálom. Nem akarom megijeszteni és elsietni sem a dolgokat, de ez így nem mehet tovább, valamit ki kell találnom, vagy tényleg tűzijátékként fogok eldurranni csak attól, hogy ránézek.