Esküdj! /BTS-JK/

64.

Azt hiszem, hogy nem kell nagyon firtatnom a dolgot, hogy egész nap mi járt a fejemben. Minden percben vigyorogtam, mint egy őrült, egyszerűen nem tudtam leállni.  Már fájt az arcom, de nem igazán tudtam mit kezdeni vele, hiszen ha csak megpróbáltam visszavonni a mosolyomat, azonnal eszembe jutott, hogy miért is vigyorgok, és meghiúsult a tervem. 

Kint ültem a hintában és könyvet olvastam, azzal próbáltam meg elterelni a figyelmemet, elég kevés sikerrel. Ugyanis azzal a legkevésbé sem számoltam, hogy a romantikus, ifjúsági regény minden harmadik oldalán szó esik a csókról, az érintésekről, ölelésekről, együtt alvásról vagy a szeretkezésről. Hát, ilyen az én szerencsém. Ahelyett, hogy elterelte volna a figyelmemet, még jobban összpontosítottam ezekre a dolgokra, annyi különbséggel, hogy immáron nem vigyorogva, hanem ajak harapdálva. Ahogy elolvastam a sorokat, kicsit felnéztem a könyvből és a kertet mustrálva a saját szemeim elé képzeltem a cselekedeteket, ahogy Jungkook és én csináljuk. Elképzeltem a finom öleléseket és a lágy simításokat. Nem volt nehéz beleélni magam, hiszen már ölelt át és simogatott is. Szinte magamon éreztem a hatalmas tenyerét, ahogy a derekamon át a hátamra simít és magához húz, éreztem az izmos és kemény felsőtestét, ami mégis annyira puhán és kényelmesen nyomult az én mellkasomhoz, hogy az szinte már lehetetlen volt. Éreztem a halvány bizsergést a hátamon, ahogy az ujjai a gerincem mentén végigsiklanak, majd vissza és így tovább. Mély levegőt vettem és pislogtam párat, hogy a gyönyörű képek szerte foszoljanak a zöld kertben, aztán visszahajtottam a fejem, hogy az ölemben lévő könyvre tudjak megint csak figyelni és tovább olvassam a szép sorokat.

*Jungkook POV*

Tudtam is figyelni meg nem is, kiábrándító is volt, meg ösztönző is. Egyszerűen nem tudtam hová rakni ezt az egészet. Végre nem kellett aggódnom amiatt, hogy a robbanásveszély fenyeget bárhol, hacsak MinJi-re gondolok, ezért végre tudtam figyelni arra, amit csinálok és ezt el is vártam magamtól, na meg persze az alattam dolgozó több száz ember is elvárta tőlem. Viszont alig tudtam összpontosítani, mert folyamatosan a csókjára gondoltam és mindig megzavart a munkában. Folyamatosan a szemem előtt lebegett, ahogy tegnap éjszaka végre, először megcsókolhattam őt. Még a sötétben is gyönyörűen kivehető volt az arca, ahogy odahajoltam hozzá, hogy végre áthidaljam azt a kevéske szakadékot kettőnk között. Még mindig éreztem a nyakam köré szorult karjait, ahogy izgatottan és segélykérően kapaszkodott belém. Még mindig éreztem a mellkasát az enyémnek nyomódni, amit talán észre sem vett, hogy megemelt és nekem nyomta, amikor a nyelvemet is bevetettem a csókunkba. Hihetetlen volt és annyira finom, hogy egyszerűen nem tudtam betelni vele. És a ma reggel, ahogy már önként hajol a csókom elébe, ahogy már akaratosan húzta le a fejemet magához, hogy megkapja, amit akar, egyszerűen nem tudtam elhinni. MinJi egy hatalmas csoda volt, amit véletlenszerűen sikerült kifognom magamnak tizenhárom évvel ezelőtt egy kicsike, messzi játszótéren. Az akkor tíz éves fejem még nem fogta fel, hogy mi lesz, a cseperedő énem már megtanulta, hogy mit és hogyan kell csinálni és a felnőtt lényem a teljes ellentettjét műveli. Nem is bántam, hiszen egyszerűen képtelen lettem volna olyan életet élni, amit az apám tanított nekem. Jól lehet, hogy régebben teljesen normálisnak számított ez nekem és semmilyen más módszert nem ismertem arra, hogy ne törjék össze a szívemet, csak azt, hogy az egyetlen nőt az életemben örökké magam mellett tartom, akkor is, ha ehhez drasztikus módszerekhez kell folyamodnom. De nem, ez nem volt rendjén. Anyám is láthatta, mert mellettem  állt és ő mesélt nekem a normális viselkedésről, az átlagemberek párkereséséről, a hatalmas csalódásokról, szerelmekről, szakításokról és újbóli szerelembe esésekről. Meglehet, hogy fájdalmasabb az élet nagy buktatókkal és összetört lelkekkel, de mégis jobb, hogy van valami tapasztalatuk az embereknek, hogy hogyan kell viselkedni a másikkal, hogy ne veszítsd el. Amikor apám megtudta, hogy nem akarom MinJi-t bántani, hatalmasakat veszekedtünk, a haláláig bezárólag. Hiába, úgy sem értette volna meg az én álláspontomat, hiszen az ő családja generációk óta folytatta ezt a nagy szarságot, amit nekem is tanított, így ő neki is az volt a normális, hiába próbáltam volna neki megmagyarázni az egészet. De én képtelen lettem volna rá, nem tudtam volna megfélemlíteni ezt a törékeny teremtést, aki már az első nap rettegett attól, hogy csak beléptem a szobába. Minden egyes nap kínszenvedés volt, amikor rá kellett kiabálnom vagy morogva, egyáltalán nem szépen hozzászólnom. De most teljesen más. Most tudunk beszélgetni és ő is teljesen nyitott lett felém. Már nem retteg tőlem, úgy áll hozzám, mint egy normális baráthoz, vagy a vőlegényéhez, akit ő választott. Egy cseppnyi sem maradt abból az életből, ami azt sugallta, hogy elraboltam és félnie kellene tőlem, vagy kényszerítem valamire. Ma már önszántából csinál mindent, saját akaratából megy oda, ahova akar és csinál vagy mond azt, amit csak szeretne. Nagyon tetszik ez a szabad énje és ahogy legutóbb is játszott velem, hatalmas kő esett le a szívemről. A gyermekded, jókedvű lelke megmutatta, hogy mennyire jól érzi magát velem és remélem, hogy ez így is fog maradni, azután is, hogy majd teljesen szabadjára engedem. Azt hiszem, hogy bízhatok benne annyira, hogy a kerten túl is megízlelhesse a szabadságot anélkül, hogy pórázon kellene sétáltatnom és folyamatosan szorongatnom a kezét, nehogy elszökjön mellőlem. Ez a csók, ez kellett hozzá, hogy rájöjjek, hogy végleg megváltozott az életem és az eddigi felfogásom. Igenis óhatatlanul beleszerettem, pedig ettől védett az apám egész életemben. Azt mondta, hogy soha nem szabad szerelmesnek lenni, mert akkor csak jobban fáj, ha elmegy. De nem volt mit tenni, mert én úgy hiszem, hogy bátran kijelenthettem, hogy igenis szeretem. Nem volt ez számomra túl korai, hiszen tizenhárom évem volt arra, hogy ez megtörténjen, így már elég jól átgondolhattam a dolgot, volt rá elég időm. Már csak arra várok, hogy talán ő is így érezzen irántam.