Esküdj! /BTS-JK/

48.

Csak álltam és sétálgattam a kertben, mert egyszerűen nem tudtam betelni azzal az érzéssel, ami kitöltötte a belsőmet és már hely hiányában az egész kertet is betöltötte. Élveztem az egyre hidegebb fűszálakat a talpam alatt, ahogy minden egyes lépésnél a lábamnak megadva magukat összehajoltak, majd visszaegyenesedtek a lépéseim után. Élveztem, ahogy a hosszabb szálak ráfonódnak a lábfejemre, ahogy beleléptem a zöld rengetegbe. Élveztem az illatokat, a friss szelet, a felüdült levegőt, a növények, virágok és minden kinti illatáradat kavalkádját. Hihetetlen és lenyűgöző érzés volt, ahogy az egész testemet körbeölelte a hűvös, friss levegő és nem akadályozta sem az ablak kerete, sem pedig a ház valamelyik fala. Nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg megtörtént velem és nagyon, leírhatatlanul hálás voltam, hogy Jungkook ennyire megbízott bennem és kiengedett. Bár nem tudom, hogy csak amiatt, hogy az egyetlen akadályozó tényező immáron nem volt közöttünk vagy azért mert tényleg megbízott bennem. Nem is érdekelt, jelenleg nem tudtam semmire sem gondolni, csak a saját érzéseimre. Önző voltam és nem figyeltem Jungkook-ra, nem figyeltem a mozdulataira, hogy mondott e valamit, nem hálálkodtam neki többet, csakis a pázsit kötötte le a figyelmemet, a bokrokat nézegettem és minden egyes virágot és lehetséges dolgot megérintettem, ami csak körülöttem volt, egészen a kert széléig.

- MinJi - Szakította félbe a gondolataimat Jungkook hangja, valahonnan mögülem.

Megperdültem és a széles, idióta vigyoromat nem lehetett letörölni a képemről. A szemeim könnyesek voltak, de már annyit sírtam, hogy nem tudtam kiengedni a szemeimből a cseppeket, ezért csak nedvesek lettek a pilláim, aztán visszapislogtam a könnyeket. Jungkook a tolóajtóban állt, jobb vállával a keretnek támaszkodva, hogy kényelmesen tudja tartani a súlyát.

- Nem akarsz még bejönni? - Kérdezte mosolyogva.

Ellökte magát az üvegajtótól és tett egy lépést kifelé. Lezseren a zsebébe dugta mind a két kezét és úgy lépkedett a füvön, mintha egy megszokott vörös szőnyegen masírozna. Neki mondjuk megszokott volt, ahogy a mindennapos forgatag, a zajok, a tömeg, a többi ember és a munka.

- Nem - Feleltem neki mosolyogva a kérdésére.

Jungkook, mintha számított volna erre a válaszra, meg sem lepődött csak elmosolyodott. Megingatta a fejét és félrebiccentette a fejét, hogy úgy nézzen engem.

*Jungkook POV*

Felnevettem és megráztam a fejem, ahogy nem hittem el a jelenetet a szemem előtt. MinJi nemtörődömül hátat fordított nekem és tovább csodálta a kertet. Mindent megfogdosott, végigsimított, mosolyogva lépkedett és mindent élvezett. Akárcsak egy kislány, aki életében először van a tengerparton és játszik a hullámokkal, vagy aki először van játszóházban és nem lehet kirobbantani onnan. Nem tagadhattam, hogy nagyon élveztem nézni őt. Tetszett, ahogy gondtalanul és légiesen szökdécselt és sétálgatott mezítláb a fűben, nem törődve semmivel. Folyamatosan mosolygott, ami nagyon széppé varázsolta az amúgy is ragyogó arcát. A Nap már lement és a sötét körbevette őt, de még így is tökéletesen kirajzolódott az ugrándozó lány. Nem hittem volna, hogy ennyivel ilyen boldoggá lehet őt tenni. És azt sem gondoltam volna, hogy ennyire megviselte őt ez a bezártság. Úgy értem, én is biztosan becsavarodtam volna, de úgy gondoltam, hogy valamelyest enyhíti a dolgot az, hogy minden nap kint ült az ablakban, kinézhetett ide, nézte a tévét és a híreket a folyamatos történésekről. Sosem gondoltam volna, hogy majdnem egy órát fog sírni azért, mert kinyílt előtte egy ajtó. 

Nyeltem egyet és vettem egy mély levegőt, ahogy nem tudtam, hogy haragudjak e magamra, mert ezt tettem vele, vagy legyek kibékülve magammal, hiszen nem a saját akaratomból tartottam őt bezárva. Apám mindig mondta, hogy nehogy ki merjem nyitni neki az ajtókat, mert a kiválasztott nők, amint lehetőségük nyílik rá, azonnal el fognak hagyni bennünket és feldobnak minket a rendőrségen vagy bármi megtörténhet a mi kárunkra. De sosem gondolta volna, ahogy én sem, hogy akit kiválasztottam lassan tizenhárom éve magamnak, ennyire csinos lesz, ennyire jó a személyisége és hihetetlen nő kovácsolódik belőle. Sosem gondoltam volna, hogy a történetek a családomban, amelyek csak arról szóltak, hogy mennyire kordában kell tartani a választottakat, mennyire fegyelmezni kell őket és hogyan kell bánni velük, hogy féljenek és ne merjenek szembeszállni velünk, ennyire a feje tetejére állnak majd és értelmüket veszítik. Én egy teljesen más univerzumban éltem eddig, egy nagy hazugságban és apám elvesztése kellett ahhoz, hogy meglássam az igazságot. Meg kellett halnia ahhoz, hogy rájöjjek, hogy egy nagy rakás szar, amit csinálok, és teljes mértékben hülyeség, nem normális dolog. 

- MinJi! - Szólítottam meg egy kicsit hangosabban, mert a lány már a kert másik végében volt.

Tettem pár lépést én is mélyebbre a kert zöldjében, hogy közelebb legyek hozzá. A lány megfordult és elkezdett visszafelé lépkedni, szépen lassan, megsimítva minden egyes bokor tetejét és végigszántva minden virágszirmon, ahogy elsétált mellettük. Nem tudtam ellene semmit tenni, csak mosolyogva figyeltem a rajongását a kinti élővilág iránt és már nem is tudtam, hogy ő a boldog, amiért kint lehet, vagy én, amiért boldoggá tehettem őt. 

- Nem akarsz még aludni? - Kérdeztem, amint már csak egy lépés választott el tőle.

Megálltam és vártam, hogy elém álljon. Felnézett rám egy pillanatra, de azonnal le is kötötte a figyelmét a fű és az éppen felhangzó rovarbúgás körülöttünk. Minden apró hangra elmosolyodott, én pedig vártam, hogy végre elnyerjem a figyelmét. 

- Nem maradhatnánk még egy kicsit? - Kérdezte halkan, miközben az alsó ajkát beharapva, szégyenlősen nézett fel rám.

Halkan felnevettem és kivettem a jobb kezemet a zsebemből. Felemeltem és a feje tetejére ejtettem a tenyeremet. Lassan végigsimítottam a hosszú, barna haján, miközben végig a szemébe néztem és gondolkodtam a válaszomon.

- Már legalább három órája kint vagy - Közöltem vele.

MinJi szemei kikerekedtek és szélesen elmosolyodott.

- Nem éreztem annyinak - Tájékoztatott egy vállrándítás közepette.

- Gondoltam - Nevettem fel halkan és továbbra is simogattam a haját.

Ujjaimat merészen befúrtam a tincsei közé és úgy fésültem át a selymes szálakat. Amikor ujjbegyeim a fejbőréhez értek, a lány mindig lehunyta a szemét és úgy élvezte az aprócska érintést. Tudtam, hogy élvezi, ezért megpróbáltam minél többször beletúrni a hajába és végigszántani a tincseit.

- Lassan tizenegy óra - Tájékoztattam.

Egy újabb vállrándítást kaptam tőle és meg sem lepődtem, hogy jelenleg nem érdekli semmi a füvön és a virágokon kívül.

- Holnap egész nap kint lehetsz - Próbáltam máshogy becsalni őt. - De most menjünk aludni, oké?

- Megígéred? - Kérdezett vissza.

Halvány mosolyra szelídült a széles vigyorom, ahogy realizálódott bennem, hogy a lány ennyire kétségbeesetten vágyik a szabadra. Bólintottam egyet, hogy megígérem, mire ő csak boldogan elmosolyodott. Biccentettem egyet az ajtó felé és sikeresen behúztam őt a házba. Megmutattam neki, hogy becsuktam a tolóajtót, de a kulcs elő sem került, így akármikor ki tud menni, ha kedve tartja. MinJi majdnem ismételten elsírta magát, hogy ezt megkapta és már én is majdnem könnyeket eresztettem, hogy ennyire sikerült őt boldoggá tenni egyetlen ajtóval.