Esküdj! /BTS-JK/

44.

Az este mind a kettőnket megrázott és leszívott. Erőtlenül kóvályogtunk a ház falai között, kivételesen Jungkook is otthon maradt velem, hiszen a temetés és az utána folyó gyász miatt egy hét szabadságot adott magának a cégnél. Úgy éreztem, hogy nagyon is beleláttam már a férfibe és rengeteg cselekedete, tette és megmozdulása már teljes értelmet nyert számomra, ami eddig homályos volt vagy teljesen tudattalanul álltam előtte. Az apja elég sok mindent megtiltott neki és a saját elveit akarta átruházni Jungkook-ra, amíg az anyja látta a fián, hogy mennyire megkedvelt engem és nem akar ilyen heves és félelmetes dolgokat tenni velem. A két szülő és Jungkook között is folyamatos volt a viszálykodás, mert az édesanyja és édesapja egymással veszekedtek,  Jungkook az apjával, az anyja védte a fiát és így körbe, újból és újból. Sokkolt a tény, hogy egy apa meg tudja ütni a saját gyerekét, ráadásul egy felnőtt, saját akaratokkal és gondolkodással rendelkező lényt azért, mert nem azt csinálja, amit mondanak neki. 

A hosszú percekig tartó sírás viszont eléggé leamortizált mind a kettőnket. Mind a kettőnk szeme vörös és kialvatlan volt, az arcunk sápadt és úgy vonszoltuk magunkat, mint az élőhalottak. Alig szóltunk egymáshoz, csak ültünk vagy vergődtünk a kanapén egymás mellett. Én nem akartam nagyon beszélgetést kezdeményezni, mert nem akartam, hogy esetleg olyan témához nyúljak, ami még jobban sérthetné őt vagy mélyebbre ásnám őt a szomorúságában. Így is elég rosszul éreztem magam, amiért tegnap este még egyszer megsirattam őt, bár nagyon jó volt, mert így legalább tovább jutottunk ismét egymással és kicsit kaptam belőle, az érzéseiből, a hátteréből és a családjából, na meg végre megnyílt nekem és kicsit megismerhettem az indokait és már sokkal jobban megértettem, mint eddig. Így már a legkevésbé sem neheztelek olyan dolgokért, amikért eddig legbelül forrtam és elátkoztam őt. Ő pedig, ahogy láttam, a szemkontaktust is kerülte velem, leginkább csak lehajtott fejjel sétálgatott és a tévé kijelzőjével szemezett, de semmi mással.

*Jungkook POV*

Láttam, ahogy szótlanul és erőtlenül ül vagy fekszik mindenhol MinJi. Tegnap éjszaka ő is sírt velem, bár semmi oka nem lett volna rá, annyira érzékeny, hogy elpityeredett azon, hogy kedves voltam vele. Én pedig, most alig néztem rá, hiszen nem tudtam, hogy hogyan is viselkedjek vele. Szégyelltem magam, amiért ilyen gyengének kellett látnia engem, aki eltartja őt és védelmezi, aki eddig fenyegetően és keményen viselkedett vele, aki megtörhetetlen és sebezhetetlen volt mellette. Most minden elpattant, megtudta, hogy amit eddig látott tőlem, az nem az igazság volt, hogy amit mutattam neki, az nagyrészt színjáték volt. Nagyrészt, ugyanis az igaz, ahogy ránézek, igaz, ahogy beszélek vele, igaz minden, amit érzek iránta. De a legkevésbé sem vagyok ilyen ijesztő és ilyen rémes, nem vagyok ilyen követelőző és házsártos. Nem tudtam, hogy hogyan viszonyul most hozzám, hogy már nem kedvel, mert csak egy elveszett kis srác vagyok a szemében, hogy nem tudna elképzelni a férjeként, csak egy ápolgatásra és noszogatásra váró fiúként, nem tudtam semmit. Inkább a csendbe burkolóztam és azt használtam a fegyveremnek és annak kifejezetten örültem, hogy MinJi sem volt túl beszédes kedvében. Az volt az igazság, hogy most az ő társaságára sem vágytam. Mármint akartam, hogy ott legyen mellettem, de a legkevesebb kedvem sem volt kinyitni a számat és hangokat képezni meg főleg, mert annyira erőtlennek éreztem magam, hogy nem voltam benne biztos, hogy egyetlen hangot is ki tudnék adni. Még szerencse, hogy a cég szinte az enyém, mióta a főnök belátta, hogy én csinálok mindent és én viszem az egész kócerájt, annak ellenére, hogy nem az én nevemen van, így most könnyedén és kérés nélkül jöhettem el egy hét szabadságra, bármiféle akadály nélkül. 

*MinJi POV*

Felhúztam a lábaimat a jobb oldalamra és egy kicsit balra dőlve, de kényelmesen megtámaszkodva ültem a kanapé puha párnáin, kezemben azzal a könyvvel, amit már régebben elkezdtem olvasni, de félbe szakítottam. Most is csak néztem a sorokat, négyszer olvastam el mindegyik mondatot, mire felfogtam belőle valamit és így a legkevésbé sem volt pörgős és izgalmas a sztori. A fejem fájt, ahogy az előző éjszakai sírás miatt kevés alvást kaptunk mind a ketten és az a kevés sem volt túl pihentető. Jungkook sem nézett ki túlságosan kialudtnak és frissnek, ő is csak félig fekve, lecsúszva a kanapén nézte a tévét, amiben valami vígjáték ment éppen. 

Sóhajtottam egyet és összecsuktam a könyvet az ölemben. Nem tudtam figyelni és minél jobban próbáltam koncentrálni, annál jobban éreztem, hogy fáj a fejem és annál jobban égtek a szemeim a fáradtságtól. Letettem a könyvem a kis asztalkára, aztán hátra hajolva letettem a fejem a dívány támlájára és lehunytam a szemem. A következő pillanatban csak egy leheletfinom érintést éreztem a felkaromon, mire kipattantak a szemeim. Oldalra fordítottam a fejem és szemben találtam magam Jungkook álmos, de azért egy halvány mosolyával és laposan pislogó szemeivel. Nem szólt semmit, csak felemelte a jobb kezét. Én már ismertem ezt a néma kérését és egy mosollyal erőltettem meg a testemet, hogy közelebb csússzak hozzá. A vállára hajtottam a fejem, ami félig a mellkasán volt, ahogy ő is majdnem fekvő helyzetben volt alattam. Hagytam, hogy a jobb kezével magához húzzon és a vállamon apró köröket rajzoljon rám. Vettem egy mély levegőt, aztán álmosan kifújtam. Talán ez volt az utolsó, amire emlékeztem, ugyanis a következő lélegzetvétel, ami Jungkook finom illatát tartalmazta, már annyira elbódított, hogy el is nyomott az álom rögtön.