Röppentyűk estére /Kpop, bl drama/

Story of our life /Sope 1/2/

Hoseok pov

- Jó reggelt, Hoseok! Ma is szeretnél mesét mondani a gyerekeknek? - kérdezi Bomi /Igen a másik sztorimból Bomi/, egy kedves ismerősöm lánya, aki egyben a kórházban dolgozik ápolónőként. Amióta a párom és a családom meghalt minden nap bejártam mesélni a beteg gyerekeknek.  A leghálásabb és a legszeretetteljesebb kisemberek, akikkel találkozhat az ember.

- Igen, Bomi. Hoztam egy új könyvet is, biztos tetszeni fog nekik - válaszolom mosolyogva, amit viszonoz. Csoszogva indulok meg a gyerekek játszó terme felé, ahol vacsora előtt össze szoktak gyűlni. Hiába én sem vagyok már olyan, mint fénykoromban, amikor még táncoltam, hetven év rajtam is nyomott hagyott.

- Hoseok bácsi, Hoseok bácsi! Annyira örülök, hogy itt vagy, úgy hiányoztál - kiált fel  egy hét éves kislány. Hatalmas mosollyal az arcán néz rám, a lélegeztető gép se tompítja ragyogását. Lassan a többiek is körénk gyűlnek és kezdődhet a délutáni mesélés.

- Hoztam egy új mesét, biztos tetszeni fog - nyitnám ki a könyvet, de Minji  gyenge hangja megállít.

- Mesélj inkább a gyerekkorodról és az életedről. Nekem sosem volt igazi gyerekkorom, a felnőtt kort pedig nem élem meg. Kérlek! - mondja rezzenéstelen arccal, de nekem a szívem szorult össze. Hétévesen annyira fiatal még, de mégis tisztában van a halállal és tudja, hogy meg fog halni. 

- Rendben! Én még a múlt évezredben és évszázadban születtem, nagyon régen. Átlagos gyerekkorom volt, sokat játszottam és fociztam. Amikor általános iskolába jártam, láttam az utcán egy táncost, akkor szerettem bele a táncba. Beiratkoztam egy tánciskolába, utána évekig szorgalmasan gyakoroltam, majd versenyeken is indultam - mondom mosolyogva gondolva vissza arra a kisgyerekre, aki akkor voltam. 

- És Yoongi? - kérdezi Jimin egy tíz éves kisfiú, ő haza fog menni, csak eltörte a lábát. A gyerekek hatalmas kíváncsi szemekkel várják a mesémet, az életem meséjét.

- Yoongi még hamarabb született, mint én. Neki nem volt olyan gyerekkora, mint nekem. Szegények voltak és minden falatért meg kellett küzdeniük, majd elvesztette a szüleit egy betegség miatt, amikor 10 éves volt. Csak a nagynénje maradt, ő viszont gyűlölte őt, mert szerinte tönkre tette a húga életét azzal, hogy Yoongi megszületett. Pedig az édesanyja imádta Őt, és tudta, hogy egy hatalmas csoda. Tízéves voltam, amikor először találkoztunk egy játszótéren, egy törött, ócska tollal írt egy szakadt füzetbe. Nem tudtam ki ő, azt se tudtam mit ír, de elmentem és vettem neki egy új füzetet és két tollat. Amikor leültem mellé a fűbe összerezzent, pulcsiját szorosabban tekerte maga köré, mintha az megvédené.

- Tessék! Ezt neked vettem, ajándék neked - toltam hozzá közelebb a földre helyezett felszereléseket.

- Az enyém? De hát nem is ismersz - mondta bizonytalanul, de azért belelapozott a füzetbe. Óvatosan szántott végig ujjával a lapokon, mintha aranyból lett volna. Hatalmas szemeit hálásan emelte rám és eszméletlen gyorsasággal vetődött a nyakamba egy még annál is rövidebb ölelésre. 

- Mindent megadok neked, amire valaha is szükséged lesz - tettem néma fogadalmat.

- Ekkor kezdődött a mi történetünk és hat évtizeden át tartott - mondom kissé fátyolos tekintettel, ahogy eszembe jut Yoongi halvány mosolya. 

- Folytasd kérlek!

- Mindennap láttam és beszéltünk pár szót, de mélyebben nem ismerkedtünk meg. Tizenhat éves voltam, amikor egy nap megjelent nálunk arca könnyekben úszott, ruhája szakadt volt és teste sebes. A mostohaapja megverte, nem bírta tovább az évek óta tartó kínzást és elmenekült. Egyenesen hozzám, mi pedig természetesen otthont adtunk neki.

- Hoseok, én annyira sajnálom! Nem akarlak zavarni, de nem bírtam ott tovább - zokogott fel és a nyakamba vetette magát. Erősen szorítottam magamhoz vékony, remegő testét, amikor lenéztem, és megláttam a hátán végig futó mély vágásokat.

- Úristen, Yoongi ezt el kell látnunk - toltam el magamtól finoman, és kezét megfogva vezettem a fürdőszobáig. A szüleim dolgoztak, ketten voltunk csak otthon. Leemeltem a polcról az elsősegély dobozt, de a sebeit megnézve túlságosan koszos volt, ki kellett mosni először.

- Én megmosom, ha neked kellemetlen így látni. Megértem - mondta erőtlenül, sápadt arccal. Az ájulás határán volt, biztos voltam benne, hogy nem hagyom egyedül. Megszabadítottam a ruháitól egyedül az alsógatyáját nem engedte, hogy levegyem, és gyengéden emeltem bele a kádba, amibe előtte kellemes meleg vizet engedtem. Szakadt pulcsiját - ami tél révén nagyon kevés volt - a szennyesbe tettem, a többi ruháját egyből a kukába. Lemostam a hátán a sebeket, a mellkasán lévőket is, de hosszú hófehér combjához nem nyúlhattam. Ijedten kapta el onnan a kezemet, és innen tudtam, hogy nem csak megverte de meg is erőszakolta. Dühösen pattantam fel a kád mellől, és sétáltam párat, hogy levezessem a feszültségem. Közben ő a kádban ült és hatalmas barna szemeivel engem nézett, majd gyengén kinyújtotta felém a kezét, amit persze egyből megfogtam. Közelebb húzott magához és egy rövid puszit nyomott ajkaimra, amitől egyből elvörösödtem, de ő csak karjaimba bújva, ahogy volt vizesen, a kádban ülve aludt el. Nem érdekelve, hogy átázik a ruhám, emeltem ki és öleltem magamhoz, amíg megtöröltem és felöltöztettem az én ruháimban, hatalmasak voltak apró testére. Az ágyamba fektettem és betakargattam, de amint elmentem volna ő felkelt.

- Ne hagyj itt, kérlek! - nyöszörgött halkan és gyengén. 

- Nem hagylak el soha, ígérem! - suttogtam és befeküdtem mellé átölelve a már ismét békésen szuszogó angyalt. Amit akkor megígértem neki, sosem szegtem meg.

- Ez annyira aranyos. És mi lett ezután? - kérdezi egy hat éves kislány is, közben szorgosan rajzol valamit Minjivel.

- Azt majd holnap mondom el, most ideje mennem, nektek is mindjárt vacsora - mondom mosolyogva és kitörlök egy könnycseppet a szememből. A gyerekek is észreveszik, ezért mind kedvesen megölelnek, de utána tényleg menniük kell enni. 

Egyedül csoszogok végig a folyosón és megyek haza a most már üres házba, ahova egykor Yoongival mentem haza.