Röppentyűk estére /Kpop, bl drama/

Ő az életem /Jeongcheol/

Jeonghan pov

Össze voltam zavarodva, megfogalmazhatatlan érzések és gondolatok cikáztak fejembe. Csak egyben voltam biztos, a szívem megszakadt, hogy ott kellett hagynom Cheolt. Sokszor nehéz volt, de egy pillanatra sem bántam meg, hogy anno őt választottam. De már mindegy ő is választott, de ő nem engem.

Lassan három hónapja, hogy visszaköltöztem a szüleimhez és a bátyámhoz, akik láthatóan nagyon boldogok voltak, hogy visszatértem. A hajamat levágattam, és elkezdtem edzeni, hogy felszedjek magamra némi izmot. Cheolról nem hallottam semmit, és hiába próbáltam mindenáron elfelejteni nem ment. Körülötte forogtak a gondolataim, az egyetemen és otthon is úgy járkáltam, mint egy zombi.

- Jeonghan, Mingyuval elmegyünk egyet bulizni nem akarsz jönni te is?  - nyitott be a szobámba Wonwoo. 

- Nincs hozzá túl sok kedvem - rázom meg kissé a fejemet, és lapozok egyet a könyvemben. Öcsém halkan becsukta az ajtót, és az ágyhoz sétálva leült mellém.

- Figyelj, tudom, hogy mit érzel Seungcheol iránt. Én nem bírnám ki eddig Mingyu nélkül, de be kell látnod, hogy ő csak jót akart neked. Azt hitte, hogy nem jó neked ott, segíteni akart rajtad, mert tiszta szívéből szeret téged. Elárulhatok neked egy titkot? - kérdezte pajkos mosollyal az arcán, mire egykedvűen bólintottam és becsuktam a könyvet.

- Persze, mondd csak.

- Emlékszel miért mentél arra aznap? 

- Persze úgy volt, hogy te viszel suliba, de valamiért félúton kitettél, és azt mondtad egyenesen menjek arra, addig te veszel valamit, és az utca végén újra felveszel - bólintottam ismét. Nagyon furcsállottam már akkor is, de az én drága testvéremen nem lepődtem meg.

- Pontosan, de akkor nem vettem semmit, vagyis de, de annak nem vetted volna hasznát akkor még, és elmentem Mingyuhoz. Tudtam, hogy mi fog történni, akkor mert Seungcheol engem is elbűvölt csak nem úgy, mint téged. Hamarabb ismertem, mint te, és tudtam, hogy titeket egymásnak teremtett az ég. 

- Hát akkor tévedtél - vágtam a szavába dühösen. Ha igaza lett volna, én nem itt feküdnék a melegben egyedül, hanem Cheol mellett dolgozhattam volna. És együtt lettünk volna.

- Nem, nem tévedtem. Viszont te hibáztál, és még mindig hibázol. Nem is küzdöttél Cheolért, tudod te egyáltalán hogy van? Él-e még? Már legalább két hete mindennap fagypont alatti a hőmérséklet, neki nincs fűtése, nincs ruhája, nincs étele. És te mégis magadat sajnáltatod, mert tett azért, hogy neked meleg legyen, ágy legyen a hisztis picsád alatt, étel az asztalodon. Tényleg te vagy itt az áldozat vagy Seungcheol? - állt fel, és kiabált az arcomba. Ijedten hőköltem hátra, de tekintetem egyből fagyossá vált, amikor arra utalt, hogy én vagyok a hibás.

- Én tehetek róla? Nekem az jó volt úgy, ő küldött el - kiabáltam vissza, és én is éreztem milyen gyerekes vagyok.

- Gondolj már bele az ő helyzetébe. Egy olyan elkényeztetett pöcs, mint amilyenek mi vagyunk, egy olyan kemény helyen, mint ahol ő él, úgy ahogy ő. És ezt ő is tudta, de mindennél jobban szeretett téged, és most is, de te meg se nézed, hogy nem  fagyott-e halálra. És ha már egy hete ott fekszik holtan, te meg itt siránkozol? És lehet, hogy elsőre én is úgy reagálok, mint te, de biztos nem hagytam volna ott Mingyut. Már a szüleink is elfogadták, és megkedvelték Seungcheolt, egyedül rajtad múlott, hogy még mindig ott fagyoskodik, és nem itt velünk! - ordított, és dühösen kirohant a szobából. Meghökkenve néztem rá, és tudtam, hogy igaza volt. Ide kell hoznom Cheolt!

Amilyen gyorsan tudtam felöltöztem, magamhoz vettem még egy kabátot, és egy takarót, hogy feltudjam melegíteni. Egy kulacsba töltöttem a forró teából, amit az egyik szolgálólány hozott be. Átrohantam a bátyám szobájába és kopogás nélkül nyitottam be, ilyen dühösen csak nem csinál olyat, amit nem láthatok.

- Kérlek, vigyél el hozzá! - kérleltem halkan. Szó nélkül  bólintott, és Mingyu kezét megragadva indultak meg előttem úgy, ahogy voltak pulcsiban pattantak be a kocsiba. Egy óra utazás után végre elértünk a kis házhoz, meg se vártam még megáll, már ugrottam is ki.

- Seungcheol, itt vagy? - kiáltottam, de a végére a hangom suttogássá halkult. A bátyámék a kocsiban maradtak, onnan figyelték, ahogy lassan benyitok a szobába. Mindent eldobva rohantam az ágyhoz, amikor észrevettem, hogy mozdulatlanul, csukott szemekkel feküdt életem szerelme.

- Cheol, ne kérlek nem teheted ezt velem. Kérlek, kelj fel! Te vagy a mindenem, nagyon sajnálok mindent. Magammal kellett volna, hogy vigyelek, már előbb vissza kellett volna mennem oda, veled. Soha többet nem megyek sehova nélküled - térdeltem le mellé sírva. Lassan lélegzett, teste tűzforró volt,  verte a víz, és libabőrös volt, arca néha meg-megrándult, de nem reagált.

- Jeonghan, mi történt?

- Nem tudom, nem tudom. De nem veszíthetem el, nem, nem - ismételgettem megszállottan, és éreztem, ahogy Wonwoo átadott Mingyunak, aki magához ölelve nyugtatott, közben láttam, ahogy Wonwoo becsavarta  a takaróba Cheolt, és felemelte. A kocsi hátsó ülésére fektette, mellé én ültem, fejét az ölembe húzva.

- Siessünk! - mondta Mingyu, aki már telefonált is az orvosnak, hogy amilyen hamar tud, jöjjön el hozzánk.

- Jól van, nem lesz semmi baj. Már jó kezekben vagy, meggyógyulsz ne aggódj. Pihenj csak, most már melegben leszel - simogattam arcát, halkan suttogva neki. 

- Ne aggódj meg fog gyógyulni - fordult hátra Mingyu, amikor Wonwoo lefékezett a házunk előtt. Az orvos kocsija már ott volt, szerencsére. Cheolt az ölembe kapva indultam meg vele az emeletre, ahol az ágyamba fektettem, közben Wonwoo felkísérte az orvost, Mingyu pedig hozott új vastag ruhát.

- Jó napot! Nem tudjuk mióta lehet ilyen állapotban, de a szervezete nagyon gyenge, segíteni kell rajta - kérleltem az orvost, egy perce sem elengedve Cheol kezét, amíg vizsgálta.

- Nyugodjon meg, nem életveszélyes. Kapott egy enyhe tüdőgyulladást, de nagyon gyenge az immunrendszere, ezért még jobban megviselte. A láza nagyon magas, most adtam be neki lázcsillapítót hamarosan fel fog ébredni, adjanak neki enni, és pihenjen sokat. Egy hét múlva visszajövök, és megvizsgálom megint - mondta, mire hatalmas kő esett le a szívemről. Megszorítottam alvó szerelmem kezét, és számhoz emeltem egy puszira. 

- Kikísérjük a doktor urat, addig magatokra hagyunk titeket - mosolygott rám Wonwoo, és ujjait összekulcsolva  Mingyuéval mentek ki a szobámból hárman.

- Hani - suttogta Cheol halkan, karcos hangon.

- Igyál először - tartottam szájához a kellemesen meleg teát. Vártam, amíg kortyolt párat, és letettem a poharat a kis szerkényre.

- Mi történt?

- Rájöttem, hogy mekkora barom vagyok, hogy ott hagytalak, és három hónapig szenvedtél egyedül kint  a hidegben. Sajnálom, ugye meg tudsz nekem bocsátani? Nagyon szeretlek, és nem tudtam volna megbocsátani magamnak, ha történik veled valami. Szeretlek! - mondtam könnyes szemekkel, és nem mertem a szemébe nézni.

- Hani, én is sajnálom. Szeretlek - lehelte halkan, és láttam, hogy ez a pár szó is nagyon megterheli.

- Rendben, de most pihenj, előttünk egy élet együtt, a lényeg, hogy most meggyógyulj. Megsimítottam arcát, és mellébújva hallgattam, ahogy szinte rögtön el is nyomta az álom.

Most már nem lehet baj, együtt vagyunk, és mindentől megvédem.