Röppentyűk estére /Kpop, bl drama/

Ő lesz az életem /Jeongcheol/

Seungcheol pov

- Jeonghan, a fára arany vagy vörös csúcsdísz kerül? - kérdezte Mingyu és Wonwoo egyszerre. A fa feldíszítve állt a szoba egyik sarkában, már csak a legfontosabb dísz hiányzott.

- Nekem mindegy, Cheol válassz te! - hárított Jeonghan okosan. Kíváncsian néztek rám, Wonwoo az arany, Mingyu a piros díszt nyújtotta felém, Jeonghan pedig a sütis tálat, amit az előbb hozott be. 

- Legyen az arany, bocsi Mingyu. Köszönöm, Szerelmem - nyomtam egy puszit Jeonghan arcára és elvettem tőle egy sütit, amit majszolni kezdtem.

- Imádlak - mosolygott Wonwoo önelégülten addig, amíg Mingyu vállba nem vágta.      

- Felteszed te? Az első karácsonyod velünk - kérdezte Jeonghan hozzám bújva.  Átöleltem vékony derekát, és vanília illatú hajába fúrtam az orromat, amibe jó mélyen beleszippantottam. Imádtam az illatát, olyankor biztos voltam benne, hogy mellettem van és semmi baj nem lehet. 

- Köszönöm! - adtam egy rövid csókot az ajkaira.  Átvettem Wonwoo kezéből a díszt és a fához léptem, hogy feltehessem a pontot az i-re. Wonwoo Mingyu mögé lépve ölelte át párját, aki egy boldog mosollyal nyugtázta a dolgot, és mosolyogva tovább nézte, ahogy nyújtózkodom sütivel a számban. 

- Örülünk, hogy itt vagy! - jött be a szobába Jeonghan anyukája is, miután elpakolta a vacsora maradékait.

- Én is nagyon örülök és nagyon hálás vagyok, hogy itt lehetek! - hajoltam meg egy kicsit szégyenkezve vakargatva a tarkóm. Azóta én is újra iskolába jártam, és dolgozni is elkezdtem. Jeonghant nem engedtem munkát keresni, elég volt neki az a négy év.

- Ugyan már! - legyintett az édesapja. - Nyugodtabbak vagyunk így, hogy tudjuk, ha mi nem vagyunk itthon, akkor is biztonságban van a két fiunk. 

- Mingyu, benned nem bíznak! - röhögött Wonwoo gonoszan, ahogy megcsipkedte Mingyu oldalát.

- Nem erről van szó, de ő még nálatok is fiatalabb. Téged is nagyon kedvelünk - próbálta menteni a menthetetlent szegény férfi.  

- Semmi baj, értettem. Nem tehetnek róla, hogy ilyen lett az egyik fiuk - legyintett Mingyu angyali mosollyal az arcán nézve Wonwoora.  Nevetve ültünk le a földre a fa köré, hogy átadhassuk az ajándékokat. Szokatlan, mégis ismerős érzés volt, ahogy a vastag szőnyegen ültem, szerelmemmel az oldalamon és olyan családdal, amiről álmodni sem mertem volna anya halála után.

- Kezdjük mi! Wonwoo, Mingyu, sokáig nem tudtuk mit adjunk, hiszen mindenetek megvan, de úgy gondoltuk, hogy ez mégis hasznos lehet. Tessék! - nyújtott át egy kis borítékot Wonwoonak és egyet Mingyunak. Izgatottan vártam, hogy kibontsák, Jeonghan is kíváncsian tekergett, hogy lássa mi van benne. Mingyu egy kulcsot húzott elő, az idősebb egy papírt.  

- Anya, Apa, ez komoly? - kérdezte Wonwoo döbbenten, miután elolvasta, mi áll a lapon. A szülők bólintottak, mire a két fiatalabb egyszerre ugrott a nyakukba. Együtt mentünk el kiválasztani a számukra tökéletes házat, és a házba való bútorokat. 

- Azért meg ne fojtsatok - nevettet az édesanyjuk. Mosolyogva hajoltam közelebb Jeonghanhoz, hogy adjak neki egy puszit, de ő nyakam köré fonva a kezemet hajolt ajkaimra, hogy egy hosszú csókot adjon. Boldogan viszonoztam, és éreztem, ahogy az imádott bizsergés visszatért a hasamba.

- Szeretlek! - suttogtam halkan.

- Én is!  - simogatta meg az arcomat, újabb rövid csókokat nyomva az ajkamra. 

- Kérlek ezt majd fent folytassátok - takarta el Wonwoo a szemét, mintha olyan ártatlan lett volna. Zavartan sütöttem le a szememet és egészen távol húzódtam Hanitól. Nem volt ellenemre az ötlet, de mégsem a szülők előtt akartam erről beszélgetni. 

- Idióta, most zavarba hoztad! - csapta fejbe Mingyu.  A szülők csak csendben figyeltek, arcukról sugárzott a boldogság.

- Semmi baj - ráztam meg a fejem. - Mi pedig úgy gondoltuk, hogy a házhoz és a hozzátok illő bútorokat vesszük meg a házba, és remélem sikerült eltalálni az ízléseteket.

A házba kevés bútort tettünk, azok is főleg a nappaliban és a konyhában vannak, hiszen mindig utálták a túl zsúfolt helyeket és a minimalista stílust részesítették előnyben. A falak fekete, fehér és szürke árnyalatúak a nappaliban, és a hálószobában, ahova hatalmas franciaágyat tettünk a hosszú éjszakákhoz.

- Köszönjük, ti vagytok a legjobbak! - nézett ránk Wonwoo hálásan és mindkettőnket megölelt. Mingyu sokkosan ült maga elé meredve, mozdulatlanul. Könnyek kezdtek csorogni az arcán, ahogy ránk, majd Wonwoora nézett, és egy hirtelen ugrással a döbbent idősebb nyakába ugrott.

- Annyira köszönöm! - suttogta Wonwoo nyakába szorosan megölelve.

- Ugyan mit? - nevetett fel könnyedén, és beletúrt a barna hajkoronába. A szülők mosolyogva figyelték a jelenetet, Jeonghan közelebb húzódott hozzám és fejét a vállamra hajtotta.

- Hogy vagy nekem, hogy vagytok nekem - nézett körül a szobában homályos tekintettel.

- Ugyan Kicsim, ez természetes - állt fel könnyes szemekkel az édesanyjuk, hogy magához ölelje mind a két fiút. Boldog voltam, mert Jeonghannak és Wonwoonak ilyen édesanyja van, és azért még hálásabb voltam, hogy még élt és ott lehetett a fiainak. A mellkasom szorított, a levegő nehezen áramlott a tüdőmbe, ahogy édesanyámra és az együtt töltött karácsonyokra gondoltam. Tekintetemet elfordítottam az ölelkezőkről és meredten bámultam ki az ablakon. Sötét volt már és az ég tiszta volt, sehol egy felhő, a csillagok ragyogtak. Egy hullócsillag vágott keresztül az égbolton, egy pillanatra beragyogva mindent, majd újra átengedve a világot az éjszakának. Életem egyik legfényesebb csillaga világított az előbb, és aludt ki örökre, de a másik még mellettem volt. Édesanyámmal kifutottunk az időből, de Jeonghan még mellettem volt.

- Baj van? - nézett rám aggódva gondolataim tárgya, és a többiek is néma csendben vártak.

- Nem, Szerelmem, semmi - válaszoltam megrázva a fejem. Hiszen most már tényleg nem volt. Jeonghan itt volt, szeretett, nem kellett küzdenünk tovább és láttam rajta, hogy boldog. 

- Akkor leszel te a következő? 

- Persze! Remélem tetszeni fog! - Átnyújtottam az ajándékokat mindenkinek, amiket gondosan csomagoltam be és választottam ki. Jeonghant hagytam legutoljára. Fél térdre ereszkedtem előtte és a kezembe vettem az apró kék bársony dobozt.

- Jeonghan, el sem tudom mondani, amit most érzek. Évek után is bizsereg  a bőröm, ahol hozzám érsz, mosolyognom kell, ha hallom édes nevetésed vagy csak rám mosolyogsz. Tudom, hogy az eleje nem volt zökkenőmentes, de szeretném, ha a folytatás az lenne. Nem akarok túl nyálas lenni, az nem illik hozzánk, de teszel a világ legszerencsésebb és legboldogabb emberévé azzal, hogy hozzám jössz? - nyitottam fel a dobozt, amiben egy egyszerű ezüst gyűrű volt, apró ornamentikával a közepén. Kezét szája elé kapva hevesen bólogatott, már azelőtt, mielőtt egyáltalán megkérdeztem volna.

- Igen, igen! - ugrott az ölembe boldogan. A család többi tagja boldogan, könnyeikkel küszködve tapsoltak. 

Nem túl egyedi a karácsonyi eljegyzés, de nekünk tökéletes volt, hiszen a vőlegényemmel az oldalamon, minden tökéletes.

- Ha már megkezditek a közös életeteket, mi is hozzájárulnánk. A vállalatom igazgatását mostantól Seungcheolnak szeretném átadni, én már túl öreg vagyok - csapta össze a tenyerét az édesapjuk büszkén mosolyogva ránk és összekulcsolt immár gyűrűs kezünkre. 

Nagyon boldog karácsonyt mindenkinek, a karácsony utolsó óráiban, de ne aggódjatok 364 nap és megint itt van. Köszönöm az eddigi éveket, a hozzászólásokat, az olvasást és a csillagokat is. TI vagytok a legjobbak.