Röppentyűk estére /Kpop, bl drama/

Promise /Jeongcheol/

Kedves Szél!

Bámulok az előttem heverő könyvre, lapjai üresek , mint szíven és elmém.  Fogalmam sem volt mit kéne kezdenem vele. Az ami eddig az életemet jelentette, most semmit nem jelent. Hallgatom a zenét, de most csak üres dallamnak tűnik. Ami régen oly fontos volt, most egy tűz marta háznak tűnik csak. Szenvedve, ropogva, lassan törik meg a nála erősebb erőtől. Mi történt? Mikor történt ez? Talán amikor rájöttem, hogy az élet nem csak fekete fehér. A szerelem halvány rózsaszín köde, ami reménnyel kecsegtet. A vörös, a szerelem szinte lángol, felégeti magát. A kék, amikor a szerelem kihuny helyébe a megszokottság és a szomorúság költözik. Talán ez a legrosszabb szín mind közül. Mikor fordul az oly gyönyörű izzó szerelem, monoton együtt élésbe? Ilyenkor feléled az emberben a vágy, a vágy az újra, a jobbra.  Érdekes izgalmas dolgokkal kecsegtet az új dolog, de a régivel mi lesz? Elhagyja, ha szerencséje van kedvesen, nyugodtan. Vannak esetek, amikor ez nem ilyen tiszta. Amikor zavar képződik, és ez a zavar veszélyessé válik. Az önostorozás, önvádaskodás. Nem voltam elég jó? Mivel jobb, mint én? Biztos én voltam a hibás?  A lapok, amik a szép időkben szinte magukat töltötték meg, csak üresen állnak és várnak. Várják mikor szedem össze magam. Engedem a régit és nyitok új ajtókat, de a félelem meggátol. Mi van ha az ajtó a szakadékba vezet? Megéri? Hisz ennél lejjebb úgy érzem már nincs. Mindig jöhet rosszabb vagy innen már csak felfelé vezet az út? Nem is tudom melyiknek higgyek. Talán a másodiknak, szeretnék a másodiknak hinni.  Miért nem segít senki, amikor a legnagyobb segítségre lenne szükségem? Talán mások is úgy gondolják, nem érdemlem meg a segítségüket.  Tényleg így lenne? 

Kelt.: 2019.04.19

Fogtam a levélnek nem nevezhető lapocskát, összegyűrtem és elhajítottam. Vigye a szél messze, talán elér a címzetthez.