Röppentyűk estére /Kpop, bl drama/

Vágyak /Jingyeom/

Jinyoung pov: 

- Jinyoung, menj hozd haza a maknaet! - állt be Jaebum a tv elé, kezével az ajtó felé mutogatva. Bambam jobbra-balra dülöngélt, ahogy próbált elnézni Jaebum mellett. 

- Miért én hozzam haza? Nem tud egyedül haza jönni? - vontam fel a szemöldököm szarkasztikusan. Én is jobban örültem volna, ha az egyetlen szabad napunkat nem munkával tölti, de nem akartam, hogy ezért is engem hibáztasson.

- Nem. Indulj! Ez most nem kérés volt, én vagyok a leader! - keményítette meg a hangját. Bambam próbált mellettem levegővé válni és beleolvadni a kanapé párnájába. Szememet forgatva álltam fel, de félúton a szemem sarkából még láttam, ahogy Bambam felállt és Jaebum mellé sétálva valamit a fülébe súgott. Váll rántva mentem ki a folyosóra, válogatás nélkül a lábamra húztam egy cipőt, és már kint is voltam az ajtón.  A kocsikulcsot az ujjamon forgatva sétáltam ráérősen a kocsi felé, amibe ugyanilyen tempóban ültem be, majd vezettem végig a fél várost a táncteremig. A lehető legtovább húztam az időt, minden zebránál megálltam, a sebességhatárt véletlenül se lépem át.  A parkolóban leállítottam a motort, és próbáltam összeszedni a gondolataim. 

- Yugyeom valószínűleg izzadt lesz és lihegni fog. Próbáld meg nem csorgatni a nyálad! - parancsoltam meg magamnak. Ez is az idióta maknae hibája, ha nem csavarta volna el a fejem, most nem tartottam volna ott, hogy magamban beszélek. Kelletlen sóhajjal szálltam ki, és lépdeltem fel a lépcsőn a második emeletre, ahol a táncterem volt. Chan éppen akkor jött ki a teremből izzadtan, csapzott hajjal, félre lógó pólóval, amikor az ajtóhoz értem.

- Szia, Hyung! - köszönt mosolyogva Chan, kissé zavarban. - Mióta vagy itt?

- Csak most értem ide - mosolyogtam vissza rá.  A színpadi élet előnye, hogy megtanultam mosolyogni, akkor is ha nem voltam boldog.

- Akkor jó. Én most megyek.

- Rendben. Szia - búcsúztam el tőle. Figyeltem távolodó alakját addig, amíg be nem fordult. A kilincset újra a kezembe véve nyomtam le, és most be is jutottam, de a látványra nem voltam felkészülve.

Yugyeom a kanapén terpeszkedett, félmeztelenül, elégedett mosollyal az arcán, végig folyt az izzadság gyorsan emelkedő és süllyedő mellkasán, miközben halkan lihegett. Ha Chan kinézete nem lett volna elég, most már biztos volt, hogy több volt közöttük, mint egyszerű barátság. Az, ami köztünk sosem lesz.

- Öltözz, indulunk haza. A többiek aggódtak - mondtam a kelleténél nyersebb hanggal. Ijedten kapta fel a fejét és az eddigi mosoly is eltűnt az arcára.

- Nem kellett volna, ezért idejönnöd, haza tudok menni egyedül is. Még nem fejeztem be - válaszolta. 

- Nem kérdeztem, hogy mit akarsz. Azt mondtam, hogy hazajössz velem és kész - üvöltöttem rá. Nem akartam, de annyira zavart a tudat, hogy Chan úgy érinthette, ahogy én akartam. Mindenkivel kedves, majdnem tisztelettudó, egyedül velem nem.

- Hyung, ha nem tudsz szeretni, akkor legalább hagynál figyelmen kívül. Mondd meg a többieknek, hogy nem kell aggódniuk jól leszek - suttogta halkan hadarva és kirohant mellettem az ajtón. Döbbenten néztem utána,kellet egy kis idő, hogy értelmezzem a szavait.

Hogyne tudnám szeretni, hisz mindenkinél fontosabb nekem, ő mégse így érezte. Honnan is tudta volna? Mindig gonosz voltam vele, a kamerák előtt csak  csipkelődtem vele, de otthon igazán bántó volt a viselkedésem. Nem tudtam mit kezdeni az érzéseimmel, és ezért Ő szenvedett.

Futva indultam a keresésére, fel-alá rohangáltam a termek között, még a Stray kids-hez is bementem, hátha látták. Egy óra futkározás után se találtam sehol, idegesen vettem elő a telefonom.