Röppentyűk estére /Kpop, bl drama/

Ő volt az életem /Jeongcheol/

Seungcheol pov

Megtörve számoltam meg az alkalmi munkákból, és utcai zenéből összegyűlt pénzt, ami nem volt több, mint egy heti élelem ára, és egy hónapig kell takarékoskodni vele. Lelkiismeret furdalásom nem hagyott nyugodni, ahogy szerelmemre néztem, ki a pokrócon összegömbölyödve aludt. Haja kócosan terült szét, bőre horzsolásokkal teli, csontsovány, arca sápadt és beesett.  Tél van, kint esik a hó, a fa is nedves, amit elő tudtunk kaparni, emiatt a tűz is nehezen akar égve maradni. A pénzt a kis asztal fiókjába teszem, nagyobb asztal egy ekkora kis házban el sem férne. Nem volt nagyobb, mint egy átlagos nappali, fűtés és villany sem volt, nem maradt rá pénz. Az ágyunk egy régi rozoga matrac, amit valaki kidobott, leterítve egy hasonlóan rongyos pokróccal, takarónak a kabátjainkat használtuk. 

Az ágy mellé térdeltem, és kezembe vettem  Jeonghan törékeny, a kemény munkától sebes kezét, és számhoz emelve nyomtam rá egy puszit, minden ujjára egyet, és a tenyerébe is. Tenyere jéghideg volt, egész testében remegett, nagyon megviselte ez az élet, de sosem panaszkodott.

 Ez volt az egyik dolog, amit mindennél jobban szerettem benne. 

- Szerelmem, ideje felkelni - szólítgattam halkan, hüvelykujjammal arcát simogattam, mire aranyosan elmosolyodott, és belepuszilt tenyerembe, ahogy én az övébe az előbb.

- Jó reggelt! - mosolygott fáradtan, és feljebb húzta magán a takaróként szolgáló anyagot. Leemeltem róla a kabátját és belebújtattam, könnyű testét az ölembe húzva öleltem át hátulról, és a saját kabátomat ráterítettem.

- Remélem, nem fázol - suttogtam, szorítva kezem ölelésén. Megrázta a fejét, hosszú fürtjei a szemébe lógtak, de nem foglalkozott vele. Behunyta szemeit mellkasomra döntötte arcát, és lehunyva szemeit pihent.

- Ha velem vagy, sosem fázom - válaszolt  halkan.

Ezt is imádtam benned, hogy feltétel nélkül szerettél.

- Jeonghan, beszélnünk kell - mondtam komolyan hosszas hallgatás után. Régóta nyomaszt a gondolat, csak túl gyáva és önző voltam, de Jeonghan az első. Akkor már tudtam, azt kell tennem, ami neki jó.

- Mi a baj? - Ült fel, riadtság és aggodalom tükröződött gyönyörű íriszeiben, orrát kicsit felhúzta, mint mindig, amikor ideges. 

Ismertem minden kis rezdülését, bolondultam minden egyes vonásáért.

- Te vagy számomra minden. Akiért megéri küzdenem mindennap, érted kelek fel reggel és fekszem le este. Minden ami valaha fontos volt nekem, az hozzád köthető. A legszebb emlékeim veled vannak, de ez nem mehet így tovább. Te nem ezt érdemled, előtted az élet. Én elrontottam, amikor a művészi iskolába mentem, ezzel elérve, hogy Apa meggyűlöljön, és elhagyjon minket. Miattam élsz most nyomorban, a régi fényűző életed helyett, nem érdemled ezt meg.  Én szeretném, szeretném ha... - nem bírtam befejezni, hangom elcsuklott, és nem bírtam tovább szemeibe nézni. Megrémített. Nem ő maga, hanem a tudat, hogy elveszítem, és nélküle kell élnem, egyedül.

Mert számomra ő az étel.

- Nem értelek. Miért mondod ezt? Kérlek! - nézett rám könyörögve, kezével maga felé fordítva fejemet kényszerített arra, hogy elvesszek a jól ismert szemekben. Amikbe legelőször beleszerettem, az a tisztaság és ártatlanság, ami belőlük árad mindenkit le vett a lábáról. Engem is.

Már akkor tudtam, hogy nekem csak ő kell, senki más.

Én már akkor is az utcán éltem, amikor először találkoztunk. Az utcán zenéltem, amikor arra sétált Ő,  megállt, rám nézett, és végig hallgatta az összes számomat. Annyi pénzt tett a gitár tokomba, ami kitartott két hétig. Amikor kiemeltem a köteg pénzt, egy cetli esett a lábam mellé, rajta a telefonszáma. De akkor már a telefonomat el kellett adnom, hogy megtudjam venni Anya gyógyszereit. Utána két hónapig nem láttuk egymást, de minden nap eszembe jutott, azt hittem nem látom többet. Miután Anya maghalt napokig csak céltalanul bolyongtam , étlen-szomjan jártam a várost, próbáltam feledni a fájdalmat, amikor egy gazdag negyedbe tévedtem. A negyedik nap összeestem, térdre rogytam, és hagytam, hogy a könnyeim némán folyjanak.  Ekkor talált rám, segített újra talpra állnom, és nem hagyott újra megbotlani. Egészen addig, amíg a szülei tudomást nem szereztek rólam, választania kellett. A szülei, a gazdagság, a jólét vagy én. 

Négy éve, hogy engem választott, és én őt.

Az első egy évben, a félretett pénzéből ki tudtuk fizetni a házat és a taníttatását, de utána az elfogyott,  de továbbra is ragaszkodtam hozzá, hogy iskolába járjon, én dolgozni próbáltam. Sehova nem vettek fel, alkalmi munkáim voltak, a házat elvették tőlünk. Ő két éve befejezte az iskolát, miután egy évet halasztania kellett. Egy kis faházba kényszerültünk, amit még a nagyapám épített. Láttam, mindennap láttam, hogy szenved, a fahordástól a keze sebes, sovány és gyenge, de tűri. Becsülettel tűri, és ha ránézek mindig széles mosollyal az arcán lép hozzám, hogy egy olyan csókba részesítsen, amibe négy év után is beleszédülök.

Mert ő számomra az oxigén.

- Beszéltem a szüleiddel, beleegyeztek, hogy visszamehetsz hozzájuk, már be is írattak egy remek egyetemre. Mindjárt itt vannak érted - mondtam ki nagy nehezen egyszuszra, könnyeimet visszatartva. Nem engedhetem, hogy megtörjek, erősnek kell maradnom.

- Nem. Nem, ez biztos csak vicc. Miért küldenél el? Szeretsz nem? - kérdezte kétségbeesetten. Szívemből újra és újra letört egy-egy darab, minden miattam hullatott könnycseppje miatt.

- Sajnálom, Szerelmem. Kérlek vigyázz magadra. A szüleid megérkeztek. Velük jobb lesz neked. És talán, majd egyszer újra találkozunk - búcsúzom halkan, és kinyitom az ajtót, hogy a szülei bejöhessenek.

- Jó reggelt! - köszönök illedelmesen meghajolva.

- Jó reggelt! Elkészültél Jeonghan? Örülök, hogy újra látlak, nagyon hiányoztál, de úgy eltűntél. Azt hittük egy életre meggyűlöltél minket, borzalmasan sajnálunk mindent, de talán most van esély, hogy jóvá tegyük. Megtudsz nekünk bocsátani? - sírt az édesanyja, amitől még jobban összeszorult  a szívem. Nem sokáig tudtam már tartani magamat, minél hamarabb el kell menniük.

- Szerintem könnyebb lenne ezt megbeszélni egy bőséges reggeli mellett. Már régóta nem volt olyanban része - mondom szégyenkezve, és  az ajtó felé kezdem finoman tolni. Kiélvezem, hogy utoljára érzem bőrét bőrömön, érzem illatát hajának, és láthatom gyönyörű arcát, melyet könnyek csúfítanak el. 

- Nagyon vigyázzanak rá, kérem!  - intézem kérésemet könyörögve a szülei felé, amikor végre ajtón kívül vannak. - Vigyázz magadra, felejts el, felejtsd el ezt a nyomort és légy boldog. Keress valakit, aki méltó rád, és szeresd őt úgy, ahogy te engem, és ő is úgy fog szeretni, mint én téged.

- Szeretsz? Tényleg? Akkor nem tennél ki. Tudod mit? Én utállak! Te vagy a mindenem, egyedül te számítasz nekem, de neked én nem vagyok fontos. Visszadobsz a szüleimnek, mondván úgy jobb nekem, pedig nem. Utállak! - sziszegte. Dühösen fordult meg, és az édesapja mellett beült a kocsiba, és többet rám se nézett. A szülei döbbenten figyelték fiúk kirohanását, de egy utolsó köszönés után reakció nélkül mentek el. És vitték magukkal az életemet.

A szívem fájt, a látásom elhomályosodott, de nem tudtam sírni. Nem ment. A fájdalom, ami szétáramlott a testemben  a földhöz szegezett. Elment. Én itt maradtam. 

Remélem tudja, hogy nélküle egy senki vagyok, az egésznek csak a fele. Ő volt az, aki teljessé tett. 

Ő volt az életem, és örökre ő marad.