Röppentyűk estére /Kpop, bl drama/

Reflection

Fülemet bántja a csend, de nem tudom, nem akarom megtörni.  Látom, ahogy a tükör fénytelenül veri vissza az arcomat. A lámpa fénye betölti a helyiséget, de még így se képes megvilágítani sötét valómat. Fáj. Fáj, hogy az egykor még a  szülők büszkeségéből mi lett. Hova tűnt az az ember? Elfáradt, megtört és eltűnt. Nyoma sincs ma már, árnyéka sem.

Látom a körülöttem élőkön, hogy őrlődnek, nem tudják hogyan kéne segíteniük. Sehogy. Reménytelen.

Csak nézem a beesett arcomat, kezemmel összecsípem a derekamat, a hasamat, a combomat fedő hájat, és hányingerem támad. 

Nem érdemlem meg. Egyszerűen nem érdemlem meg, amit kaptam. Szívem fájdalmasan összeszorul, és visítani, sírni lenne kedvem. Nincs erőm hozzá, csak gyengén a szívemre szorítom a kezem, próbálom a törött darabjait egyben tartani. 

Belenézek a tükörképem szemébe, és látom a lelkemben dúló vihart, a kétségbeesést, a csalódottságot és fáradtságot. 

Elfáradtam, belefáradtam. A sorozatos csalódásba, a reményem elveszett, nincs már miért itt lennem. Bal kezemet a hideg tükörre szorítom, míg jobbal szorosabban markolom a pengét. 

Gyáva vagyok, tudom. De nem bírom tovább, már csak abban reménykedem, hogy megtudnak nekem bocsájtani. 

Amiért csalódást okoztam, amiért nem olyan vagyok, amilyennek elképzeltek, amilyennek lennem kéne. 

Sajnálom!