Röppentyűk estére /Kpop, bl drama/

Baleset /MarkBum/

Mark pov

Szokásomhoz híven csendben ültem a fotelben felhúzott lábakkal, amíg a többieket figyeltem, ahogy öten egy telefon körül ültek, és a koncert felvételünket elemezték ki. Jaebum elvesztette az előző játékot, ezért neki kellett vacsorát venni, így ő nem volt velünk. 

- Hol van már a kaja? Már éhen halok - feküdt el Yugyeom ölébe Bambam hangosan nyöszörögve. Azóta akart éhen halni, amióta Jaebum elment, ami legalább egy órája volt. A többiek is bólogattak, amikor Jinyoung telefonja megszólalt mellettem. Felkapva dobtam felé, Jinyoung egy kézzel kapta el a levegőben. Többiek elismerően füttyögtek és tapsoltak, amíg a csapat anyukája köszönetképpen meghajolt párszor. 

- Biztos nagy a sor - vontam vállat BamBam kérdésére válaszolva, és figyeltem, ahogy Jinyoung a telefonját  füléhez tartva kiment a nappaliból. Nélküle elszabadult a pokol, és egyre hangosabban üvöltöttek egymással. Egészen addig, amíg Jinyoung sápadt arccal vissza nem támolygott a szobába, és lerogyott a kanapéra. A többiek ijedten hallgattak el, az én gyomrom pedig egyből összeszorult.

-Kérlek, csak ne Jaebummal legyen baj - imádkoztam halkan suttogva, és ujjamat reflexszerűen fontam keresztbe. Jinyoung rám kapta a tekintetét, és innen tudtam, hogy bele találtam.

- Jaebum a kereszteződésen hajtott át, amikor egy részeg sofőr  oldalról nagy sebességgel neki ment.  Hyung azt mondta, nincs komoly baja, csak megijedt, de azért kivizsgálják.

Percekig ültem néma csendben, és fel sem fogtam Jinyoung mit mondott. Nem tudtam, nem akartam elhinni, hogy valaha ilyen történhet valamelyikünkkel. Főleg nem azzal, akit a világon mindennél jobban szerettem.

Talán a dormban először volt néma csend, de valószínű, ha ordítanak azt sem érzékeltem volna. Szívem a fülemben dobogott, szemeim előtt megjelent a kép, ahogy Jaebum, az én egyetlen Jaebumom az autóba szorulva fekszik, véresen és nagy fájdalmakkal. Le kellett állítanom a csapongó gondolataimat,  hogy legyen köztük valami értelmes is.
Egy fix pontot keresve próbáltam  lenyugtatni magamat, és nem falra festeni az ördögöt. Minél előbb Jaebum mellett akartam lenni, de még azt sem tudtam, hol van.

- Jinyoung,  melyik kórházban van?  - kérdeztem felállva az addigi helyemről.  Kedvenc rózsaszín pulcsimat felkaptam a kanapé széléről,  és az ajtó felé menet bújtam bele. Jinyoung lediktálta a címet,  amíg a többiek kezdtek felocsúdni a sokkból.

- Hyung, ugye nem akarsz kocsiba ülni? - pattant fel a legfiatalabb BamBam mellől. 

- Nem lesz baj - nyugtattam meg mosolyogva.  A kocsikulccsal a kezemben kerestem a telefonomat,  ami valamiért Jaebum nadrágjának zsebében volt. 

-Hyung,  mi is megyünk veled!  - állt meg BamBam az ajtóban.  A többiek is mögötte álltak,  és várakozóan néztek rám. 

- Rendben,  csak menjünk már!  - sóhajtottam fáradtan, és sietősen feltéptem az ajtót.  Bambam és Yugyeom bemásztak hátra,  míg én a kormány mögé ültem be.  Jackson,  YoungJae és Jinyoung másik kocsival jött utánunk.  Óvatosan vezettem, és még a két legfiatalabb is csendben ült hátul. 

- Ne aggódjatok semmi baja nincs,  Hyung mondta volna - nyugtattam őket,  és magamat is. Csak bólintottak,  és tovább bámultak ki az ablakon. Idegességem egyre nőtt, ahogy közeledtünk a kórház felé.  A hátsó ajtón surrantunk be,  biztonságban a kíváncsi újságíróktól és rajongóktól. A recepciós a harmadikra küldött fel minket,  ahol Hyung éppen az orvossal beszélt.
Csendben vártunk mellettük,  nem zavarva a beszélgetést. Addig a falhoz húzódva álltunk félre, hogy a betegek és az ágyakat toló orvosok elférjenek.  Bambam sápadt arccal figyelte a sok vérző beteget,  és félő volt, hogy bármelyik pillanatban elájul.  Yugyeom BamBam fejét a vállához hajtotta, úgy ölelte át, így nem láthatta a sérülteket. Bam,  mint egy kis majom csüngött a magasabbikon,  és  még akkor sem engedte el,  amikor Hyung végzett az orvossal.