Röppentyűk estére /Kpop, bl drama/

Éreztél már úgy?

Érezted már, hogy egyszerűen utálsz mindenkit? Hogy nem lenne szükséged másra, csak egy kis pihenésre, távol az emberektől? De közben mégis csak át akarsz ölelni valakit, aki tiszta szívéből, önzetlenül szeret? Hogy könnyebb lenne egyszerűen meghalni? Magad mögött hagyni a világot, a szenvedést, a fájdalmat, és  bízni a jobb életben? 

Próbáltad már magadon tartani a boldogság álarcát, még magad elől is elrejtve, hogy nem vagy jól? A többiek ne lássák milyen lelki tusát vívsz magadban. A szenvedést az arcodról egy széles mosollyal az arcodon hányszor tüntetted el?

Hányszor rejtőztél egoizmus, flegmaság mögé, hogy elrejtsd milyen sebezhető vagy? Hogy mennyire nem bízol magadban? Milyen kevésre  tartod magadat?

Hányszor mondtad azt, hogy nem akarsz párt magadnak, mert egyedül is képes vagy bármire? Hazudtál! Te is tudod. Csak borzalmasan féltél, hogy csalódnak benned, vagy ami még rosszabb, te csalódsz magadban. Attól, hogy nem kellesz senkinek, hogy selejtes vagy. Attól, hogy észreveszik a hibáidat, ezért a tökéletességet hajszoltad, szinte már betegesen. Nem tudsz senkit szeretni, mert nem szereted magadat. Tudod, hogy nem bírna ki a lelked még egy nagy csalódást, belerokkannál.  

Ezért védőpajzsot húztál magad köré hazugságokból. Sírsz és remélsz. Sírsz, mert gyötörnek az érzelmeid, és reméled, hogy ez hamarosan véget ér. 

Tudod, egyszer minden harc véget.