Recovery - h.s [hun] // befejezett

6.

H A R R Y

- Oké, oké! Harry! Átveszem! – kiáltotta Lily. A lábával elkezdte ütögetni az enyémet, hogy elvegyem a gázról, amit én meg is tettem, amint úgy véltem, hogy biztonságos távolságra voltunk a háztól.

Ő az utat nézte, én őt néztem, és így voltunk pár másodpercig; síri csöndben. Az orrát összehúzta, a kezei pedig remegtek. Úgy vájta bele a körmeit a kormányba, mintha az segítene neki levezetni a feszültséget.

- Te remegsz – mondtam végül. Nem akartam vele beszélni, de valamit tennem kellett, hogy megtörjem a csendet.

- Még jó, hogy remegek. Halálra vagyok rémülve! – a hangja remegett olyannyira, hogy azt utolsó szavakat alig bírta kimondani.

- Miért? – nem buktunk le, semmi bajunk nem lett. Nem kéne félnie.

- Most viccelsz, ugye? – nézett rám összezavarodva, de én csak csendben ültem. Mit kellett volna mondanom? – Nagyon nagy bajba kerülhettem volna.

- De nem kerültél, szóval nyugodj le – a kezeim majdnem annyira remegtek mint Lilyé. Habár az övéi a félelem miatt remegtek, az enyéim az adrenalintól, amit az izgalom miatt éreztem.

Épphogy elhagytuk az útkereszteződést, amikor Lily hirtelen beletaposott a fékbe, aminek következményeként majd lefejeltem a kesztyűtartót.

- Nyugodjak le?! – kezdte kiabálva. – Nem fogok lenyugodni! Majdnem börtönbe mentem, egy olyan illegális buli miatt, ahova a legjobb barátom hozott, most meg az összes ember közül veled ragadtam egy autóban! – miután kikiabálta magát, a fejét a kormánynak döntötte, és lehunyta a szemeit.

Eszembe jutott az az ötlet, hogy elfussak. Nem tudtam, hogy hogyan reagáljak, amikor valaki előttem sírt. Nem is akartam ilyennel foglalkozni, de nem futhattam el. Az autóm volt az én kicsikém, és ha most itt hagyom, akkor ki tudja, hogy mi lesz vele.

- Oh, ne már, ne sírj. Ez nem olyan nagy ügy. Nem buktál le, kijutottunk. Minden rendben van – mondtam kínosan. Nem tudtam hogyan nyugtassam őt le. Mit mondasz valakinek, amikor előtted kezd el sírni? A filmekben a fiú ilyenkor mindig megöleli a lányt, de nekem is ezt kellett volna most csinálnom? Bassza meg.

Odébb csúsztam az ülésen és a karjaimat Lily köré fontam. Rögtön megmerevedett, őt is ugyanúgy meglepte ez a mozdulatom, ahogyan engem is, de mondhatni egyből magához tért, és a derekamnál fogva visszaölelt. Ő a vállamba temetett arccal sírt, én meg az államat a feje búbján támasztottam meg. Vajon ő is érezte, hogy ez kínos, vagy csak nekem volt az? Nem tudom mit kell ilyenkor csinálni. Nem az én asztalom volt az érzelmek kimutatása. Dugni szerettem, nem ölelkezni.

Felnézett rám, és félő volt, hogy még több könny fog előtörni a szemeiből. Az arca vizes volt a könnyektől, és a szempillaspirálja is elfolyt. Megpróbált rám mosolyogni, de egyáltalán nem volt meggyőző.

- Sajnálom – mondta, majd elhúzódott tőlem és megtörölte a szemeit. Elindította a motort, és újra vezetni kezdett.

- Mit? – kérdeztem. Már inkább fáradt voltam, mint izgatott. Semmi másra nem volt szükségem, csak a kényelmes ágyamra.

- Hogy ilyen vagyok – erőltetett ki magából egy nevetést, majd megtörölte az orrát. – Csak ideges vagyok.

- Arra rájöttem magamtól – cukkoltam őt. Csak céltalanul kocsikáztunk az éjszakában.

Amikor egy ideig megint csendben volt, tudtam, hogy valami baja van.

- Mi a baj? – kérdeztem. A haját a füle mögé tűrte, majd vett egy mély levegőt.