Recovery - h.s [hun] // befejezett

7.

H A R R Y

A belvárosba bejutni hétfő reggel sokkal rosszabb volt, mint általában. Már fél hét múlt öt perccel, amikor végre le tudtam parkolni az őrs előtt. Jól kezdődik a napom. Kibaszott jól.

- Harry – Lilyt láttam meg rögtön, amint beléptem az ajtón. Papírokat tűzött ki a táblára, amiken általában körözött emberek vagy eltűnt állatok képeit lehet látni.

- Tudom, hogy késtem, Lily. Kibaszottul nem kell mondanod – csattantam fel, majd lehuppantam az egyik műanyag székre.

Összezavarodva vezette rám a tekintetét egy pillanatra, de szinte rögtön elnézett rólam és a papírokkal foglalatoskodott tovább. – Csak azt akartam megkérdezni, hogy tudnál –e segíteni ezeket felrakosgatni – motyogta elég hangosan ahhoz, hogy meghalljam.

Felsóhajtottam, majd felálltam és kivettem pár darab papírt a kezei közül. Magamon éreztem a tekintetét, amikor feltűztem az egyik lapot a táblára. Egy lány képe szerepelt rajta, név szerint Emma, aki péntek este tűnt el.

- Sajnálom – mondtam.

- Mit? – kérdezte, majd újabb gombostűt vettem át tőle.

- Hogy egy köcsög voltam.

Egy ideig csöndben maradt. Lehet nem fogadja el a bocsánatkérésemet. Nem mintha érdekelne, de meglepődtem rajta.

- Semmi gond – mondta végül. – Azt hiszem, hogy te ilyen vagy.

- Ennek meg mégis mit kéne jelentenie? – kérdeztem sértődötten.

Felemelte az egyik szemöldökét, és összepréselte az ajkait. Ebből az egy pillantásból tudtam, hogy az előbbi ártatlan beszélgetésből egy vita fog kerekedni.

- Azt, hogy szó szerint egy köcsög vagy néha, Harry. Te mondtad múltkor – rántott vállat, majd visszatért az előbbi tevékenységéhez. Annyira, de annyira ki akartam ütni azokat a papírokat a kezeiből.

- Úgy mondod, mintha te jobb lennél. Te vagy a legbeképzeltebb ember, akivel valaha találkoztam – meg akartam sérteni őt. Látni akartam, hogy mi a tűrőképességének a határa. Meg akartam sérteni az érzéseit, mert akkor talán rájönne, hogy velem nem szabad kekeckedni.

- Nem így szoktak barátkozni az emberek – sóhajtotta, majd a haját a füle mögé tűrte. – Ha mindenen ki fogsz akadni, mint valami kisbaba, akkor..

- Te komolyan azt hitted, hogy mi ketten barátok lehetünk? – szakítottam félbe nevetve. Nem őszinte nevetés volt, inkább szánakozó és erőltetett. – Nem akarok a barátod lenni, Lily. Egyszerűen csak te kitaláltad azt a hülyeséget a fejedben, hogy mindenkinél el tudod érni, hogy kedveljenek. Pedig nem tudod. Mi. Soha. Nem. Leszünk. Barátok.

Úgy nézett rám, mint aki bármelyik pillanatban elsírhatja magát. Küldetés teljesítve. - Gonosz ember vagy, Harry. Elkeseredett, és fukar. Komolyan azt gondolom, hogy szakértői segítségre van szükséged.

- Kurvára nem érdekel, hogy szerinted nekem mire van szükségem - csattantam fel megint. Mégis kinek képzelte ez magát? Mekkora egy beképzelt ribanc. Amikor tizenöt voltam, Anne terápiára kényszerített. Soha nem fogom újra elkezdeni. Az a nő csak annyit csinált, hogy ott ült előttem, és mindennel egyetértett, amit mondtam. Értelmetlen volt, és kurvára utáltam.

- Szerintem bipoláris lehetsz, Harry - állította. Már nem úgy nézett ki, mint aki sírni akarna, és normál hangerőn beszélt. Teljességgel nyugodt volt, nekem meg csoda volt, hogy nem robbant fel az agyam az idegességtől.

- Ki a fasz kérdezett téged? - a kezeim elkezdtek remegni, és hatalmas nagy késztetést éreztem arra, hogy valamit szétverjek. Mindig ez miatt a vágy miatt keveredtem rengetegszer bárharcba. Az alkohol és a tűrőképességem határa nem igazán jöttek ki jól egymással.

- Minden jel erre utal - vinnyogta. - Anyám is bipoláris volt. Nem mondanám ezt rád, ha nem ismerném.

A kezeimmel eltakartam a füleimet. Nem bírtam volna tovább hallgatni anélkül, hogy ne kezdenék el tombolni. Egy rendőrkapitányság nem igazán volt erre a megfelelő hely. Tízig számoltam magamban, és mély levegőket vettem. Olyan messzire kellett elmennem Lilytől, amilyen messzire csak lehet.

- Inkább hagyd abba, hogy doktornéniset játszol, és hagyd rá ezt az igazi szakemberekre - mondtam egyenesen a fülébe suttogva. Ezután fogtam magam, és nem törődve a következményekkel, kisétáltam az épületből.

Lily azt gondolta, hogy bipoláris vagyok? Csak az őrült emberek azok. Én kibaszottul nem voltam őrült. Igen, nagyon alacsony volt a tűrőképességem határa, de ez miatt még nem leszek elmebajos.

Sehova nem mentem, egyszerűen beültem a kocsimba, és az ablakon kifelé bámulva próbáltam magamat lenyugtatni.

Úgy húsz perc csönd után meghallottam az idegesítő gyári csengőhangomat, amit megtöltötte a kocsi belterét. Mire azonban előhalásztam a telefonomat a zsebemből, a hívó fél feladta a próbálkozást, és inkább hagyott egy hangpostát.

- Harry, rettentően sajnálom. Mérges voltam, és nem kellett volna azt mondanom, hogy bipoláris vagy. Látom, hogy kint ülsz a kocsidban, kérlek, gyere vissza. Megígérem, hogy nem fogsz bajba kerülni. Csak.. kérlek - még így is majdhogynem elkeseredett volt Lilynek a hangja.

- A Stanfordért - mondtam magamnak, majd kiszálltam az autómból. A kapitányság már eléggé kiürült mostanra, mivel a legtöbben nyolckor elmennek.

- Örülök, hogy visszajöttél. Sajnálom, Harry, tényleg - mondta abban a pillanatban Lily, amint leültem az asztalomhoz.

- Elfogadom a bocsánatkérésedet, de ne gondold, hogy ez miatt a kibaszott barátod vagyok.