Recovery - h.s [hun] // befejezett

53. - Epilógus.

!!Ezután olvassátok el a következő részt is, közérdekű!!

H A R R Y

Valamikor az éjszaka közepén botorkáltam be a lakásba. Vagyis, azt hiszem, hogy akkor még éjszaka volt. A harmadik és az ötödik pohár skót whisky között elvesztettem az időérzékemet, és már annyira lerészegedtem addigra, hogy az idő érdekelt a legkevésbé. Az ő illata érződött az egész lakásban, a hasam emiatt görcsbe is rándult. Ennél még az is jobb lenne, ha gyomorszájon vágtak volna, de nem sírtam. Nem volt erőm hozzá, ennek ellenére a kezeim remegtek, ahogy rátámaszkodtam a kanapé háttámlájára, hogy kicsit megtartsam az egyensúlyomat.

Forgott velem az egész szoba, amíg oda nem értem a kanapéhoz, aztán a székhez és végül a falhoz. Megláttam a képet, amin Lilian és én voltunk az esküvőnk napján. Ragaszkodott hozzá, hogy ezt a képet tegyük ki a falra. Közel tartottam őt magamhoz, csupasz karjait öleltem át, amíg neki az arcán egy ezer wattos vigyor volt miközben felnézett rám, mintha én lettem volna az egyetlen ember a Földön. Bassza meg, hiányzott az a mosoly. Csak ő tudott így rám nézni.

Ujjamat beleakasztottam a nyakkendőbe, úgy éreztem, hogy az az apró anyag fojtogat, ahelyett, hogy hozzáadna a megjelenésemhez. Biztos voltam benne, hogy szarul néztem ki. Szarul éreztem magamat, és biztos, hogy ennél csak rosszabbul néztem ki.

Ahogy megpróbáltam elbotorkálni a hálószobámba.. a hálószobánkba egyszer beleütöttem a vállamat a falba. Beérve a szobába a kapcsoló után kezdtem el keresgélni, amit amint megtaláltam felkapcsoltam a lámpát, és mintha Lily megjelent volna előttem. Most ne, gondoltam magamban, majd leültem amellé a Lilian mellé, aki csak a képzeletem szüleménye volt. Azt akartam, hogy eltűnjön. Azt akartam, hogy minden kibaszottul eltűnjön, hogy fel tudjak lélegezni.

- Harry - a hang ugyanolyan volt, mint ahogy emlékeztem rá, és éreztem, ahogy összeszorult a mellkasom. Ő nincs itt. Kibaszottul nincs itt.

- Harry, nézz rám - ekkor mintha megéreztem volna az érintését a kezemen, ami őrület volt, mivel ő kibaszottul nem volt valós.

De ennek ellenére ránéztem a... képzeletemre, és nem kaptam levegőt, így a körmeimet belevájtam az alkaromba és összeszorítottam a szemeimet, hogy ne sírjam el magam.

- Tudod, hogy mennyire utáltam, ha ezt csináltad - ránézett arra a helyre, ahol a karom televolt karmolásokkal, amiket én okoztam saját magamnak. Az ő szemei kékek voltak, az arca pirospozsgás, ajkait egy vonallá préselte, amit mindig csinált, amikor gondolkodott. - Abbahagynád, kérlek?

- Menj el... - kiabálni akartam, de csak suttogásként jött ki. - Tűnj innen.

- Te képzelsz ide engem, Harry - kuncogott fel. Istenem, mennyire hiányzott ez a hang. - Ha tényleg azt akarnád, hogy ne legyek itt, akkor nem is lennék.

- Annyira hiányzol, baba - ekkor pedig kitört belőlem a sírás. A képzeletem szüleményének mondtam el, hogy mennyire szeretem őt, és hogy mennyire hiányzik, miközben annyira sírtam, hogy nem is biztos, érteni lehetett a szavaimat. - Miért történik ez? A pokolban érzem magam.

- Hé, shh - éreztem érintését a hajamban... ahogy elsöpörte a tincseimet a homlokomról... ahogy megtörölte az arcomat. Együtt érzően rám mosolygott, ami még a csillagok fényét is felülmúlta. Kezdtem veszíteni, tényleg veszíteni, de olyan volt, mintha nem kapnék levegőt. Ha azt tudnám tettetni, hogy ez tényleg ő, akkor azt is csinálnám, mert akkor nem törnék össze apró darabokra és hullanék le a földre.  - Jobban vagyok most már, oké? Ezt meg kell értened.