Recovery - h.s [hun] // befejezett

45.

H A R R Y

Otthon lenni felszabadító volt. Egyike azoknak a dolgoknak, amikről nem tudod, hogy mennyire hiányoztak, amíg újra meg nem történtek veled. Soha nem gondoltam volna, hogy hiányozni fog a csontig hatoló londoni hideg télen, vagy akár az emberek akcentusai. Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy a legapróbb dolog hiányoztak a legjobban.

A napok elteltével ugyanazt csináltam. A készülő bacon illatára keltem fel minden nap, amit apa csinált, majd együtt megreggeliztem a családommal és a hamarosan új családtagjaimmal. Kedveltem Evelynt, kedves volt érdeklődő, de nem vitte túlzásba. Kérdezgetett mindenről, de nem vette a szívére, ha nem válaszoltam meg őket. Egyszerűen csak rám mosolygott és más témákra terelte a szót. Meglepően Willt is elkezdtem megkedvelni. Csöndes volt, de amikor megszólalt mindig valami frappánsat tudott mondani.

Ennek ellenére minden egyes itthon töltött nappal Lily csak jobban hiányzott. Borzasztóan hiányzott, már annyira, hogy a tizenkét napos látogatásomat megváltoztatnám egy nyolc naposra, de ahogy a telefonon keresztül minden este hallottam a hangját erőt adott, hogy egy újabb napot túléljek. Leesett neki, hogy Ashtont én küldtem oda minden este. Lily nem volt hülye, nagyon jól tudtam, hogy előbb vagy utóbb rá fog jönni, és amikor ez megtörtént ki is akadt, de amikor Ashton küldte az üzeneteket nekem, hogy minden rendben van, az én szívem is egy kicsit megkönnyebbült. Mindenki türelmesen és kíváncsian hallgatta ahogy róla beszéltem, és úgy tűnt, mintha már az alapján megkedvelték volna őt, amit mondtam róla.

Amikor még apámmal éltem Londonban, akkor az egyik pékségében dolgoztam részmunkaidőben. Ez egyike volt azoknak a dolgoknak, amiket őszintén élveztem. Nem azért élveztem, mert megfizettek, vagy mert ingyen ehettem a péksütikből, hanem mert az ott dolgozó idős néni mindig felvirult, amikor meglátott engem.

A kedvencem Barbara volt. Mindig a németországi életéről mesélt, miközben ő a fánkhoz gyúrta be a tésztát és én felmostam a padlót. Minden egyes nap új történetet mondott el.

Apám az ötödik Londonban töltött napomon vitt be a pékségbe. A húsz perces utat azzal töltöttem, hogy az izzadt tenyereimet törölgettem a fekete farmerom anyagába. A tudat, hogy ennyi idő elteltével újra visszamegyek a pékségbe görcsbe rántotta a gyomromat. Amikor utoljára itt voltam sokkal kevesebb tetoválásom volt, így szó szerint hallottam a fülemben, ahogy Barbara ki fog oktatni, amiért „tönkreteszem a bőrömet."

- Barbara ki fog ugrani a bőréből, hogy újra lát téged - szólalt fel apám, amikor megálltunk az egyik piros lámpánál. Ránéztem. Egy hatalmas kabát volt rajta, kezeit egy bőrkesztyűbe rejtette el a hideg elől.

- Nem akarom elhinni, hogy még mindig ott dolgozik. Hány éves is? Hetven körül, nem?

- Hetvenkettő. Pár hete volt a születésnapja.

- Otthon kellene lennie - sóhajtottam fel. - Nem egész álló nap sütiket csinálnia.

- Nem akar nyugdíjba vonulni - válaszolt apa egyszerűen, megvonta a vállait és befordult a sarkon. Elkezdett eső a hó apró pelyhekben, emiatt apró foltok jelentek meg a szélvédőn. - Mióta meghalt a férje az ideje nagy részét a pékségben tölti. Azt mondja mindig, hogy imád ott lenni, de szerintem azért dolgozik, hogy elfoglalja magát.

Az út maradék része csöndben telt, az egyedüli zajforrás a rádió volt. Egy mély levegővétel után nyitottam ki a pékség ajtaját. A meleg, süti illatú levegő azonnal megcsapta az orromat és melegséggel töltött el. Az ajtó felett lévő csengő megszólalt, amikor beléptem a helyiségbe.