Recovery - h.s [hun] // befejezett

2. évad 37. fejezet - Epilógus

H A R R Y

Tíz évvel később

Idegesen forgattam ujjaim között a kártyákat, amikre jegyzeteltem. Hónapok óta magolom be ezt a beszédet, de így, hogy eljött a nagy nap, úgy éreztem, hogy semmire sem emlékszem belőle.

Tudtam, hogy minden tökéletes. Mindenki, akit az elmúlt években megismertem ott ült a hatalmas piros függöny másik oldalán. Ezek közé az emberek közé tartozott a családom is. Idegességemben tízszer vasaltam ki az öltönyömet az elmúlt egy hétben, a nyakkendőm tökéletesen állt egyenesen. A hajam ki volt fésülve és levágva.

De még ezek ellenére is ideges voltam.

- Most pedig kérem köszöntsék az est főszereplőjét, a barátomat, Doktor Harry Stylest! - hallottam meg Fowler főorvos hangját a függöny mögött, ahol álltam.

Itt van az én időm. Utoljára megigazítottam az öltönyömet, majd felsétáltam a színpadra, miközben a közönség hangosan tapsolt és fütyült. Ezen csak mosolyogni tudtam.

Ők mindannyian miattam voltak itt. Ezért a jó dologért voltak itt.

Kezet ráztam a kórház főorvosával, majd ő lement a színpadról. Ezután egyedül én álltam a hatalmas építményen, miközben száz szempár nézett engem. Az idegességem azonban ekkor hirtelen teljesen elmúlt.

Ők csak emberek voltak... az én embereim.

- Jó estét kívánok mindenkinek! - kezdtem egész egyszerűen, és megragadtam az alkalmat, hogy végigpásztázzam a közönséget. Láttam anyát elől, két oldalán Grace és Oliver ült, mindannyian szépen fel voltak öltözve. Gemma anya mögött ült a legnagyobb vigyorral az ajkain valaha. - Mielőtt a tárgyra térnék ma este, egy pár mondatban szeretnék magamról mesélni Önöknek. Pontosabban egy történetet mondanék el, ha ez mindenki számára rendben van.

Számos embert láttam bólintani a közönségben. A legtöbben még mindig műtősruhában, esetleg abban a fehér köpenyben voltak, nekik valószínűleg nem volt idejük hazamenni és átöltözni a hosszú műszakjuk után. Néhányuk valószínűleg arra is fel volt készülve, hogy bármikor elhívhatja őket a kötelesség.

- Tizenegy évvel ezelőtt a legnagyobb punk voltam a világon - ekkor nevetség morajlott fel a sorok között, amire én csak elmosolyodtam. - Tényleg, nem viccelek. Az voltam. Nem voltam valami jó ember. Azonban tizenegy évvel ezelőtt egy lánnyal is találkoztam - a közönség újra elnémult, nekem pedig a jól ismert csomó újra megjelent a torkomban. - Találkoztam egy csodálatos lánnyal, aki a helyére billentett engem. Aki segített, hogy egy jobb emberré váljak. Tényleg egy különleges lány volt.

Ekkor kiszúrtam Lilian apját a közönség hátsó részén, arca el volt torzulva. Ariana mellette ült, és a szemét törölgette egy zsebkendővel.

- A lány neve Lilian volt, aki a leukémia áldozata lett, amikor mindösszesen tizenkilenc éves volt.

A síri csend a közönségtől nyugtalanító volt. Mindannyian türelmesen hallgatták a történetemet. Egy olyan történetet, amit ezidáig csak néhány ember tudott.

- Lilian az oka annak, amiért én elkezdtem a karrieremet a sebészeti onkológiában - köszörültem meg a torkomat. Sok év telt el már azóta, és most kezdek eljutni arra a szintre, hogy ne akarjak sírni, ha róla beszélek. - Segíteni akartam az embereken. Olyanokon, mint amilyen ő volt.

Néztem, ahogy sok ember a szemét kezdte el törölgetni zsebkendőkkel. Hallgattam, ahogy az emberek szipogtak a meghatódottságtól.

- És én pontosan ezért állok ezen a színpadon ma este - mosolyodtam el. - Ma egy millió dollárt adományozok a Memorial Kórháznak.