Recovery - h.s [hun] // befejezett

2. évad 27. fejezet

E L E N A

- Harry? - leheltem. Amint megláttam őt a füleimben már nem hallottam a szívem dobogását. Nem volt részeg, a legkevésbé sem, a szemei azonban piros voltak és fel is voltak dagadva, mint aki napok óta csak sírt. Hosszú haját egy kontyba fogta fel a feje tetején. Nem volt rajta póló, barna tetovált bőre tökéletes összhangban volt a fekete farmerjával.

- Elena... - mondta ki újra a nevemet, majd megszüntette a köztünk lévő távolságot és kezét a tarkómra tette. Egy gyors mozdulattal magához húzott, meztelen mellkasát az enyémnek nyomta, arcát a hajamba temette. Az összes félelmem, ami felhalmozódott bennem az ideút alatt, most már nevetségesnek tűnt.

- Nem akartam így rád rontani - szavaim közben a karjaimat a dereka köré fűztem. Szorosan tartottam őt attól félve, ha egy pillanatra is elengedem, akkor újra el fog tűnni. - Egyszerűen csak annyira aggódtam ér---

- Sajnálom - motyogta a hajamba félbeszakítva engem. Éreztem, amint ajkait a fejem búbjához nyomja, én pedig a szemeimet becsukva élveztem Harry megnyugtató jelenlétét. Egyszerre mindent éreztem: a mosószere illatát, a cigaretta szagát, a meztelen és izmos vállait, a mély és rekedtes hangját. Hiányzott. Nagyon hiányzott.

Harry behúzott a szobába és becsukta az ajtót. A kis motelszoba teljes sötétségben volt, az egyedüli fényforrás egy kislámpa volt a szoba sarkából. A falakon lévő virág mintás tapéta kezdett lejönni, a szőnyeg csúnya szürke színű volt. Az egész szoba a cigaretta szagától bűzlött, a légkondi hangosan zúgott.

Harry odament az ágyhoz, megfogott egy pólót és felvette. A gyér fényviszonyokban sokkal rosszabbul nézett ki, mint a kinti fényekben. Most teljesen kimerültnek tűnt.

- Azt hiszem van pár dolog, amit meg kell magyaráznom - sóhajtott fel, és leült az ágya végére. Kikötötte a csizmájának a cipőfűzőit, majd levette magáról és egy puffanással a földre dobta azokat. Utána megütögette a mellette lévő helyet.

- Ha szeretnéd - mondtam neki, miközben helyet foglaltam mellette. A matrac kemény volt, és elkezdett nyikorogni, amikor leültem rá. Harryt úgy látszik, hogy nem zavarta, túlságosan el volt azzal foglalva, hogy engem nézzen, mint aki alig akarja elhinni, hogy tényleg itt vagyok mellette.

- Azt gondoltam, hogy el tudok egyedül menni a templomba - mondta, majd könyökeivel megtámaszkodott a combjain és állát a tenyereiben támasztotta meg. - Megpróbáltam. Rengetegszer. De minden egyes alkalommal csak ott ültem a parkolóban a kocsimban.

- Oh, Harry... - karjaimat a nyaka köré fűztem és magamhoz húztam őt. Fejét a mellkasomra hajtotta, miközben én beletúrtam a hajába. Párszor szipogott egy kicsit, amiből tudtam, hogy sírt, de túl nagy volt a büszkesége ahhoz, hogy ezt meg is mutassa.

- Nem kell megtenned, ugye tudod? - nyomtam ajkaimat a halántékához. - Hazamehetünk és majd egyszer eljövünk ide valamikor.

- Meg kell tennem - hangja sokkal mélyebb és rekedtesebb volt, mint általában. - Ha most nem teszem meg, akkor soha nem is fogom. Nem lesz hozzá szívem.

Ahogy Harry légzése gyorsult, én úgy fintorodtam még jobban el. Tudtam, hogy nem akar előttem sírni, na nem mintha tehetne róla. Majdnem biztos voltam benne, hogy most is sírt, és megszakadt érte a szívem, amiért így látom őt.

- Elmehetek veled - ajánlottam fel, miközben még mindig a haját simogattam. - Nem kell egyedül megtenned.

Harry felült. Az arcai láthatóan vizesek voltak a könnyeitől, még a sötétben is látni lehetett rajta. Szörnyen éreztem magam.

- Mégis mit csinálunk mi, Elena? - úgy tette fel ezt a kérdést, mintha fizikai fájdalmat okoznának neki a szavak.

- Segítünk rajtad, Harry - megfogtam a kezét, hogy visszahúzzam őt magamhoz, mert addig akartam őt tartani, amíg el nem fogynak a könnyei. Azt akartam, hogy ne érezze így többé magát.

Harry megrázta a fejét és elhúzódott az érintésem elől.

- Hamarosan kezdődik neked az iskola - mondta halkan. Tényleg a nyakunkban volt a nyár vége, de nem értettem, hogy ennek mi köze volt ahhoz, amit csináltunk. - Visszamész a suliba és ennek az egésznek vége lesz.

- Harry---

- Ne - feltartotta a kezét, hogy maradjak csöndben, és felállt az ágyról, amikor újra hozzá akartam nyúlni. Hangja ugyanolyan fájdalmasan csengett, mint amekkora fájdalom volt az arcán. - Csak ne, Elena. Mindketten tudjuk, mi lesz, ha visszamész.

- Még pedig? - kérdeztem halkan és türelmesen. A Harrynek való segítésem alatt ezt már megtanultam, hogy ez kellett hozzá: a türelem.

- Ennek vége lesz - frusztráltan beletúrt a hajába. Elgondolkodtam, hogy vajon erre hányszor gondolt, amióta idejött. Valami azt súgta, hogy sokszor, és hogy ő már eldöntötte, hogy ennek a kapcsolatnak hogyan lesz vége.

- Nem---

- Hagyd abba! - csattant fel. - Tudom, hogyan működik ez, Elena! Nem lesz már erre időd.

- Mindig lesz rád időm - mondtam összehúzott szemöldökkel. Mi ütött most belé?

- Hallod te most saját magad?! - hangja minden egyes szónál csak emelkedett és mérgesebb lett. Kétségbeesettebb. - Elena, ennek vége. Elég volt. Rájöttem erre, amint ideértem. Nem segíthetsz már nekem többet. Saját magamon nem tudok segíteni...

- Elég! - felálltam, majd olyan közel mentem hozzá, hogy a mellkasaink majdnem összeértek. - Nem adod ezt fel, Harry! Nem fogod. Túl messzire jutottu---

- Sehova nem jutottunk! - felkiáltott, ellépett tőlem és idegesen kitárta a karjait. - Tényleg nem látod, Elena?! Ha haladnánk bármire is, akkor kibaszottul meg tudtam volna ezt tenni egyedül is!

- És akkor?! - én is kezdtem mérgesebb lenni. Mégis hogy adhatja fel? Tényleg nem látja, hogy milyen messzire jutott? Tényleg elhiszi, hogy majd én ezt hagyom neki? - Feladod?! Feladod saját magad?!

Egy pillanatig nem szólt semmit, az egyetlen hang a légkondiból jött. Harry mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, látszott rajta, hogy a harag és kétségbeesés átvette az érzelmei felett az uralmat. Tudom, hogy már ezelőtt is abba akarta hagyni, de ezúttal most más volt. Sokkal nagyobb elhatározottság volt a hangjában.

- Azt már réges-régen megtettem - szólalt meg végül.