Recovery - h.s [hun] // befejezett

2. évad 6. fejezet

H A R R Y

Hajlani négy előtt járt pár perccel, én pedig egyszer sem mozdultam el a kanapéról. Még annyira sem, mint amennyire eddig. Az utolsó pár nap teljes homályban volt. Felkeltem, bementem a rendőrségre, elfoglaltam magam, amíg le nem járt a munkaidőm.

Ez volt a hatása a bowling golyó effektusnak. Mindig ez történt. Kikészülök és a következő pár napomat teljes sötétségben töltöm, miközben elmerülök a saját önsajnálatomban és utálom a világot. Amikor ebben az állapotban voltam, még azt is nehezemre esett megmondani, hogy mi a nevem, nemhogy még az elvártnál többet csináljak. Napok óta nem láttam őt sem. Azon gondolkodtam, hogy látni fogom-e még őt valaha.

Egy kopogásra keltem az ajtó felől. Nem mozdultam, gondolkodtam, hogy figyelmen kívül hagyom, de az ajtó másik felén lévő ember nem igazán adta fel.

- Harry! - hallottam meg egy női hangot, majd megpróbálta elfordítani a kilincset, de az kulcsra volt zárva. Ismerve őt tudtam, hogy nem fog elmenni. - Harry, az istenért! Nyisd ki az ajtót!

Valahogy fel tudtam magamat erőltetni a lábaimra, de egyáltalán nem éreztem, hogy azokon mennék oda az ajtóhoz. Úgy viseltem a vállaimon a takarót, mintha egy köpeny lenne. Amikor kinyitottam az ajtót a keze fel volt emelve ökölbe, így gondolom, hogy újra kopogni szeretett volna. Bejött a házamba, amint látta, hogy nem fogom őt megpróbálni megállítani.

- Jó ég! - szörnyedt el. Szőke haját a füle mögé tűrte, miközben csípőre tett kezekkel kémlelte körbe a lakást. Egy fekete szemeteszsák lógott ki a szűk farmerjának hátsózsebéből. - Ez a hely szörnyen néz ki.

- Téged is jó látni, Amelia - sóhajtottam fel. Amelia odament a kávézóasztalhoz és teljes undorral az arcán vett fel onnan egy sörös dobozt.

-Jó látni, hogy annak ellenére, hogy elvesztetted az eszedet a humorérzéked még megvan - forgatta meg a szemeit és felvett egy pizzás dobozt a földről. Gőzöm sincs, hogy mikori lehetett az a pizza, mivel még arra sem emlékeztem, mikor ettem valamit legutoljára.

- Oké, most tényleg? - ráncolta össze az orrát, miközben a dobozt nézte. - Ez egyenesen undorító.

Az ajtóra mutattam. - Bármikor elmehetsz - összehúzott szemekkel nézett erre rám, mire én csak vállat vontam és ledobtam magam a kanapéra, belebugyolálva magamat a takaróba. - Csak mondom.

- Ashton mondta, hogy egy szeméthegy ez a hely - kezdte el összegyűjtögetni a dobozokat az asztalról és beledobta a szemeteszsákba. - Így lesz bogaras a lakásod, Harry, ne már!

Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni az érzést, ahogy a mellkasom összeszorult, amint meghallottam Ashton nevét. - Ashtonnal lógsz együtt?

- A pasim barátja - védte meg magát Amelia. Nem sokszor szokott idejönni, amit mondjuk meg is tudok érteni. Állandóan mindent rendbe akart hozni a maga legjobb módján, de amint rájött, engem nem lehet rendbe hozni, mondhatni lemondott rólam. Lehet, hogy ezt most egy kicsit túldramatizálom, de így tűnt. Néhányszor még mindig benézett, hogy élek-e még, de közel sem volt itt olyan hosszú ideig, mint előtte. Az összes barátom közül ő volt az egyetlen, akihez még éreztem némi kötődést.

- Mindannyian együtt lógunk - ráncolta össze az orrát, miközben pár szalvétát vett fel a földről. - Napok óta hívogattunk téged. Én voltam az, aki mondta, hogy most már idejön, hogy életben vagy-e még.

- Nos, ahogy látod igen - sóhajtottam fel beletúrva a zsíros hajamba. Mikor is zuhanyoztam utoljára? - Szóval elmehetsz. Mondd meg mindenkinek, hogy üdvözlöm őket.

- Vagy ezt te magad is megmondhatnád - vont vállat. - Kapcsold be a telefonodat és hívj fel mindenkit. Biztos vagyok benne, hogy örülnének.

- Eh - ráztam meg a fejemet. - Kösz, de nem.

Abbahagyta a takarítást, hogy rám nézzen. Összeszorította az ajkait és beharapta az arcát belülről.

- Mióta nem cserélted le a ruháidat? - kérdezte, de hangnem nem vádlóan, leszidóan vagy haragosan csengett. Inkább szomorú volt.

- Átöltöztem miután hazaértem a munkából - ami tegnap volt, de nem kellett részleteket tudnia.

- Oh, tényleg - bólintott Amelia. - Ashton mondta, hogy valamilyen csoda folytán visszakaptad a munkádat.

- Jól mondta - mondtam halkan.

Amelia egy ideig csendben szedegette fel a szemetet, ami a padlót borította. Gőzöm se volt róla, hogy mikor lett ennyire tele szeméttel a lakás. Rászoktam, hogy csak új eldobtam vagy leraktam random helyekre a dolgokat, ha már nem kellettek.

- Tudtad, hogy múlthéten diplomáztam le? - szólalt meg Amelia hirtelen, bekötötte az egyik szemeteszsákot és nekidöntötte a kanapénak. Ezután elkezdte rendezgetni a dolgokat, mindent összeszedett a kávézóasztalról és összerakta őket.

- Tényleg? - kérdeztem. Már itt volt a diplomaosztók ideje?

- Igen - bólintott. - Meg is hívtalak.

Én egyáltalán nem emlékeztem, hogy kinyitottam volna egy meghívót bárhova is. Valószínűleg Amelia csak bűntudatot akar ébreszteni bennem. - Nem hívtál meg.

Ekkor felvett egy borítékot a többi közül az asztalról, ami nem volt kinyitva, érintetlen volt. A boríték elején ott volt Amelia összetéveszthetetlenül kacifántos kézírása.

- Oké - sóhajtottam fel. - Lehet, hogy mégis. Sajnálom, hogy nem mentem el.

- Az nem érdekel, hogy nem jöttél el. Az érdekel, hogy még csak ki sem nyitottad a borítékot. Egyik leveledet sem nyitottad ki, ahogy a lakásodat sem takarítottad ki, és ahogy semmi használhatót nem csinálsz.

- Hé - szólaltam fel. - Munkába járok. Van munkám.

- Ez nem elég.

Összefontam a mellkasom előtt a kezeimet és megforgattam a szemeimet. Egy dolog, amit Ameliaról kellett tudni, hogy nem habozott, hogy helyre tegyen engem. Soha nem is habozott. És jelenleg, erre volt a legnagyobb szükségem. Szükségem volt rá, hogy elmondja, hogy mekkora seggfej vagyok, mert mindenki tudja, hogy senki más nem merné ezt elmondani nekem. Amelia brutálisan őszinte volt velem szemben, és ezt nagyon is tiszteltem benne.

- Tudom, hogy kemény, Haz - ült le mellém olyan közel, hogy a combja hozzáért az enyémhez, ahogy a karja is. - Ő volt a legjobb barátom, mindennél jobban hiányzik. De valamikor muszáj visszaráncigálnod magad az életedbe és folytatni azt.

- Nem hiszem, hogy tudom, hogy ezt hogyan kellene csinálnom - annyi ideig zárkóztam el mások elől, hogy azt sem tudtam, egyáltalán képes leszek-e valaha újra önmagam lenni. Nem tudtam, hogy egyáltalán akartam-e.

Amelia megvonta a csontos vállait. - Nos, kezdetben ki kell menned ebből a szörnyű lakásból. Szombaton lesz a diplomaosztós bulim. Eljöhetnél.

- Nem tudom... - a buli ötlete és az, hogy máshol legyek emberekkel körülvéve összeszorította a torkomat.

- Nem lesz ott sok ember, Haz. Gondolkodj el rajta - mosolyodott el Amelia, majd rögtön bűntudatot is ébresztett bennem, amikor azt mondta: - Ő is ezt akarta volna.

Magas labda volt, de tudtam, hogy igaza van.

- Rendben van - sóhajtottam fel. - Elmegyek a hülye bulidra.

Amelia szélesen elmosolyodott. - Nagyszerű. Szombaton találkozunk, nyolckor kezdődik. Jobb, ha nem versz át, különben én magam foglak elráncigálni oda.