Recovery - h.s [hun] // befejezett

47.

H A R R Y

A szívmonitor egyenletes csipogása adta egyedül tudtomra, hogy az én gyönyörűségem csak elaludt, és nem ment el örökre, mint ahogy eredetileg gondoltam két héttel ezelőtt, amikor az első géppel jöttem vissza Indianába. Azóta a nap óta a stressztől majdnem öt kilót fogytam, otthagytam a munkámat a rendőrségen, és már kezdem magamat az őrületbe kergetni az aggódásommal, amikor nem vagyok itt mellette.

Lily rosszabbul volt. Mármint, konkrétan nem tudtam elaludni, mivel amikor reggelente felkelt sokkal betegebbnek és fáradtabbnak tűnt, mint előző este. Láttam rajta, hogy erősnek akarta mutatni magát előttem, mindenki előtt, de nagyon jól ismertem már őt, és átláttam rajta. Többet írt, mint ezelőtt bármikor, és megszerette, ha olvasok neki.

Minden nap kérte, hogy olvassak neki valamit. Na, nem mintha bántam volna, bármit  megtettem volna érte, csak kérnie kellett. Összeszorult a szívem, amikor ránéztem. Az orrában volt egy cső, infúziók voltak a karjában, a tűk körül zúzódások kezdtek el kialakulni. Az a lány, akinek szépsége e világon kívüli volt, akinek a szíve önzetlen volt és tiszta, nem érdemelte ezt meg.

Az egyik kórházi széken ültem az ágy mellett, Lily hideg kezét az enyémben tartottam. Ha normális körülmények között lennénk, most azzal viccelődne, hogy mennyivel nagyobbak az én kezeim, mint az övéi. Játszana az ujjaimmal, és egymáshoz hasonlítaná a sajátjaival.

- Lilian... rettegek - ismertem be, és egy puszit nyomtam a kézfejére. Úgy éreztem, hogy valaki gyomron vágott, és rettentően sok erő és önuralom kellett ahhoz, hogy ne bőgjem el magam azonnal. - Te vagy az egyetlen jó dolog az életemben, és megöl belülről a tudat, hogy nem tudok neked segíteni. Mindig azt mondod, hogy én mentelek meg mindentől, de ettől egyszerűen nem tudlak, bármennyire is akarom - a könnyek mostanra már megállíthatatlanul folytak le az arcomon.

- Shh, minden rendben lesz. Minden - hallottam meg Lilian halk, gyenge és álmos hangját, ami alig volt hallható. Gyorsan letöröltem a könnyeimet. Már így is elég fájdalma volt, nem kellett még az is, hogy sírni lásson.

- Honnan tudod? - konkrétan esedeztem a válaszért. Mintha ő tudná...

- Nem tudom - válaszolt őszintén. - De próbálkozom.

- Megöl a tudat, hogy ettől nem tudlak megmenteni - szavaim közben elkezdtem az ujjaival játszadozni. Önző voltam, nagyon jól tudtam. Bassza meg, ő haldoklott egy kórházban, és én arról pofáztam, hogy én hogyan érzek!

- Nem is kértelek meg rá, Harry - mondta nyugodt hangon. Idegesített, hogy ennyire nyugodt volt ezzel kapcsolatban. Mérgesnek kellene lennie. Minden normális ember az lenne.

Megráztam a fejemet. - Mire van szükséged? Bármit szeretnél, idehozom neked. Azt szeretném, ha boldog lennél és jobban éreznéd magad - könyörögtem neki.

Egy pillanatig elgondolkodott. - Tudnál hozni egy kis szőlőlevet?

Felnevettem a mellkasomat szorító érzés ellenére is. - Hát persze, Hercegnő -megpusziltam a homlokát és kimentem a szobából. Azóta nem mentem el, amióta behozták őt ide. Majdnem két hétig állandóan készenlétben lenni valaki mellett egy kórházban bárkit az őrületbe kergetne. Ezt nagyon jól tudtam, de egyszerűen nem tudtam hazamenni és egyedül elaludni az ágyunkban. Itt volt a helyem, Lily mellett. Tudtam, hogy csak azért kért szőlőlevet, hogy hagyjam el a szobáját. Tudta, hogy bármit megtennék neki kérdés nélkül, és bármennyire is volt rossz otthagyni őt, ismertem már annyira, hogy tudjam, egyedüllétre volt szüksége. Még akkor is, ha csak pár percről volt szó.