Recovery - h.s [hun] // befejezett

52.

H A R R Y

Lilian négy nappal később álmában ment el örökre, miután a rák teljesen lerombolta a tüdejét, vagyis azt, ami még maradt belőle. Szeretném azt mondani, hogy számítottam erre, de az utolsó napig reménykedtem. Reménykedtem, hogy valami csoda fog történni és meggyógyul, hogy legyőzi a rákot, de mindez hiábavaló volt.

Az utolsó napon, mintha megéreztem volna. Mintha minden a helyére került volna. Lilian egész nap aludt, ahhoz is gyenge volt, hogy kinyissa a szemeit. Aznap a szülei bejöttek egy kicsit és sírtak, én pedig azt gondoltam, hogy miért előtte kellett sírniuk, de semmit nem tehettem.

A temetés három nappal később volt. Mi, és ezalatt az apját, a mostohaanyját, testvérét és saját magamat értem, a templom előtt álltunk és üdvözöltük az embereket. Vagyis inkább csak ők, én meghúzódtam a sarokban és hallgattam, ahogy az emberek elmondták, hogy mennyire tragikus és szomorú, hogy Lilynek ilyen hamar el kellett mennie. Miközben ők mindenkinek megköszönték, hogy eljöttek, én a virágokat bámultam, amit a szülei válogattak ki. Ha igazából ismerték volna a lányukat akkor tudnák, hogy kibaszottul utálta a virágokat.

Ez idegesített fel a legjobban az egészben; mindenki eljön ide, de kibaszottul nincsenek annyira összetörve, mint amennyire én. Nem ők sírtak annyit, hogy már csak bámultak előre mert könnyek sem törtek elő a szemeikből, és csak érezték, ahogy összetör a szívük. Kibaszottul nem ők voltak ébren egész éjszaka őt nézve az ágya mellett, az után sóvárogva, hogy újra érezze egy testnek a melegét. Még mindig hallottam nevetésének hangját az üres lakásunkban, ami teljesen megbetegített, főleg, hogy mindenhol őt láttam.

Láttam őt a kanapén ülve, ahogy a lábait feltette a dohányzóasztalra, az ujjai közt fogta a tollat, aminek a kupakja a fogai között volt, miközben írt valamit. Láttam, ahogy összehúzott szemöldökkel csinálja a vacsoránkat. Hallottam a horkolását az ágyban. Hallottam, ahogy rám szólt, amikor túlságosan feljebb került a kezem a combján.

Üres voltam legbelül, és biztos voltam benne, hogy pokolian festek. Akkor zuhanyoztam le és vettem fel egy öltönyt, amikor Ashton berontott a lakásba és megmondta, hogy később utálnám magamat, ha kihagynám a temetését. Alig tudtam rávenni magamat, hogy kiszálljak az ágyból.

- Hogy érzed magad? - hallottam meg Amelia halk hangját, hogy biztosra menjen, senkinek nem fogunk feltűnni. Szépen öltözött fel, a szőkés haja be volt göndörítve, fekete ruhája térdéig ért. Ennek ellenére a táskák a szeme alatt és remegő kezei nyilvánvalóak voltak.

Megvontam a vállamat, és éreztem, ha még egyszer ember megkérdezi ezt tőlem, ki fogok borulni. Alig bírtam így is itt lenni, most meg mindenki azt kérdezgette, hogy mit tehetnének és hogy jól vagyok-e. Az isten szerelmére, most halt meg a feleségem! Semmit nem tudtak tenni, jól lenni meg főleg nem voltam.

Amelia felsóhajtott, megfogta a kezemet és a mosdók felé kezdett el húzni. Minden fülkébe benézett, hogy egyedül vagyunk-e, majd behúzott maga után és bezárta az ajtót kulcsra.

Amikor megölelt úgy éreztem, hogy megint elsírom magamat. De persze sírni megint nem tudtam, így csak gyorsan vettem a levegőt és remegtek az ajkaim. Meg sem mozdultam, amikor elhúzódott tőlem, de kezeit továbbra sem vette le rólam.

- Tudom, Harry - ő is sírt, éreztem, ahogy teljes testében remeg. Megláttam magamat a tükörben, aminek Amelia háttal volt. Csak egy testet láttam, nem éreztem úgy, hogy azon kívül más lennék. - Nekem is hiányzik.

- Amelia, nem tudom ezt tovább csinálni... - hangom nem volt több suttogásnál, mire ő csak erősebben ölelt magához a derekamnál fogva, de nem mondott semmit. Jó érzés volt, hogy egy olyan ember előtt lehettem gyenge, aki majdnem annyira szerette Lilyt, mint én.

Vagy fél óráig voltunk a mosdóban. Egy idő után a szipogásaim abbamaradtak és szakadozottan vettem a levegőt, Amelia sírása pedig csillapodott.

- Vissza kéne mennünk - húzódott el tőlem, megtörölte a szemeit és letörölte a sminkmaradványokat az arcáról. - Valószínűleg már elkezdődött.

Amelia és én a templom hátsó részére ültünk le, Liam és a többi barátom kíséretében. Zayn együtt érzően rám mosolygott, én pedig csak biccentettem egyet neki. Amelia a fejét Liam vállára hajtotta és úgy sírt, amikor Ariana odament a templom elejébe és megosztott pár emléket a, idézem, „szeretett húgáról". Engem is felkértek, hogy mondjak beszédet, mivel a férje vagyok, de nem éreztem magamban annyi erőt, hogy ennyi ember előtt beszéljek, miközben az ágyból alig tudtam felkelni. A szüleit is felkérték, de nyilvánvaló volt, hogy a legerősebb Ariana volt közülünk. Sajnáltam az apját, mivel először a felesége halt meg, utána a lánya.

Ariana beszéde rövid volt, alig hallottam, amit mondott, mivel a gondolataimat Lilian töltötte ki. A végén pár ember tapsolt, de a legtöbb csendben maradt, néhányan szipogtak is. A lelkész ezután elkezdett beszélni az életről és a halálról, Isten akaratáról, hogy mindig van neki egy terve odafent. Na most, ha van is Isten, és hittem is volna benne, akkor most egyáltalán nem kedvelném. A terve egy szar volt. Valószínűleg most fizettem meg azért a sok szörnyűségért, amiket régen elkövettem, hogy amikor végre jó lett az életem, akkor újra tönkreteszi. Ez volt az én személyes poklom. Isten egy seggfej volt, és erről nem fog megváltozni a véleményem.

A lelkész beszéde nem volt hosszú, majd amíg Mr. és Mrs. James megköszönte mindenkinek, hogy eljött, én kaptam az alkalmon és odamentem Lilian koporsójához, hogy utoljára láthassam őt.

Egy fekete ruhát adtak rá, és egy olyan nyaklánc volt rajta, aminek nagyobb az értéke, mint az egész életemnek. Annyi sminket tettek rá, hogy arca olyan volt, mint aki csak aludt volna, nem mondta volna meg az ember, hogy mennyire leépült. A James család még egy parókát is tett rá, ami egy szar volt, őszintén szólva. Még mindig úgy nézett ki, mint az én Lilianem, mintha csak az igazak álmát aludta volna éjszaka az ágyunkban, majd reggel felébredne és megkérdezné, hogy mit akarok reggelire. Elsírtam magamat, majd odanyúltam az arcához és kisimítottam a tincset onnan. Bőre hideg volt, és még jobban elsírtam magamat, amikor megláttam az esküvői gyűrűt az ujján.

- Harry - hallottam meg Ashton halk hangját, mire megfordultam. Le sem töröltem a könnyeket az arcomról, azzal sem törődtem, hogy elrejtsem a nyomokat. Elveszítettem a feleségemet, az egyetlen nőt, akit a kibaszott életemben szeretni fogok. Kurvára sírhatok, ha ahhoz van kedvem. - Menjünk haza, oké?

Én csak bólintottam, majd Ashton egyik karját a vállaim köré tette és úgy mentünk ki a templomból. Odakint hatalmas pelyhekben esett a hó. Azzal sem foglalkoztam, hogy becsatoljam a biztonsági övemet, Ashton pedig nem szólt rám.

- Hé, haver? - szólalt meg halkan, de engem az apró légtér egyre jobban kezdett el fojtogatni. - Minden rendben lesz, ígérem. Szeretett téged, és---

- Egy percig nem tudnád befogni, Irwin? - csattantam rá, mire ő csak beharapta az ajkát és visszafordította fejét az útra. Úgy tűnik, hogy megértette.

- Oké, pár percen belül a lakásodhoz érünk.

- Ne - mondtam. Nem akartam oda visszamenni. Nem akartam mindenhol Liliant látni. Nem tudnám elviselni, a kibaszott temetés után meg főleg nem. - Vigyél máshova.

- Biztos vagy ben---

- Igen - vágtam közbe, - vigyél a kocsmába.