Recovery - h.s [hun] // befejezett

2. évad 5. fejezet

H A R R Y 

Anyám háza olyan volt, mintha egy katalógusból szedték volna ki. Hatalmas volt, az egész a semmi közepén volt, a falai és a kerítés fehérek voltak, és volt egy hatalmas veranda is. Tökéletesen tükrözte anyám új életét. Tökéletes család a tökéletes házzal. Volt értelme ennek.

Egy ideig ott álltam a bejárati ajtó előtt és azon gondolkodtam, vajon tényleg belemenjek-e ebbe az egészbe. A fiúk előtt talán be tudok zárkózni és békén is hagynának, de Anne nem hagyna békén, amíg nem beszéltem vele. Tekintetemmel újra lenéztem a szőnyegre az ajtó előtt, amire az volt írva, hogy „Üdvözöljük!". Én csak megforgattam a szemeimet és beengedtem saját magamat a házba.

Nem tudom, miért számítottam arra, hogy minden más lesz, mert nem így volt. A múlt karácsonyi incidens után nem is gondoltam arra, hogy visszajövök ide, de minden pontosan ugyanúgy volt, ahogy emlékeztem rá. A fapadló annyira fényes volt, hogy le kellett vennem a csizmámat az ajtónál. A nővéremről és rólam több kép is volt, ahogy nőttünk fel, ezek elfoglalták a falak nagy részét. A legnagyobb helyet egy, mondjuk azt, hogy családi kép foglalta el, ami akkor készült, amikor a családommal legelőször elmentünk Párizsba. Az egész háznak túlságosan is fahéj illata volt.

- Hahó?! - szólaltam fel a látszólagosan üres házban. Bementem a nappaliba, ahol nem volt senki. Rettentően tiszta volt a helyiség, de ennek ellenére otthonos. Ezután a konyhába mentem, ahol nekidőltem az ajtófélfának, amikor megláttam Anne-t. Haja egy lófarokban volt a feje tetején összefogva, és valamit kevergetett egy fazékban a tűzhelyen.

- Szia - köszöntem neki, karjaimat a mellkasom előtt kereszteztem. Anne hirtelen megfordult a hangom miatt, kék szemeit rám emelte és abban a pillanatban elvigyorodott. A pocakja annyira nagy volt már, hogy akár bármelyik pillanatban orra eshetett volna valamiben.

- Harry, édesem! - mosolygott lágyan. Ugyanolyan volt nekem és a nővéremnek a mosolya is, mint az övé. - Köszönöm, hogy eljöttél.

- Semmiség - mondtam lazán, de kínosan éreztem magam. Sose tudtam, mit mondjak neki. - Mit főzöl?

- Spagettit - kavarta meg a tésztát egy fakanállal. - Ahogy apád csinálja. Tudom, hogy azt mennyire szereted.

- Csak szerettem - javítottam őt ki. Akkor volt ez a kedvencem, amikor tizenkét éves voltam. Anne akkor mutatott bármiféle erőfeszítést felénk egészen mostanáig. Az anyám arca eltorzult, én pedig rájöttem, hogy ez mennyire durván hangozhatott. - Mármint... jól hangzik.

Újra elmosolyodott. - Az emeleten már minden készen áll. Felmehetsz, majd szólok, ha készen van az étel.

Bólintottam egyet, megfordultam és felmentem a falépcsőn a bejárati ajtó mellett. Kettesével vettem a fokokat, a fa kicsit nyikorgott a súlyom alatt. Egy fürdőszobába és egy feltételezhetőleg vendégszobába való téves benyitás után megtaláltam a keresett szobát.

Ugyanolyan nagy volt ez is, mint a ház többi része. Kisbabáknak meg főleg nagy volt. Sötét fapadló, fehér bútorok. Szó szerint minden fehér volt; a kiságyak, a könyvespolcok a falakon, a sarokban lévő hintaszék is fehér volt. Minden műanyaggal volt beborítva, még az ablakban kialakított kis ülőhely is, ami az udvarra nézett.

Miközben az első doboz festéket nyitottam ki csak arra gondoltam, hogy mennyire ellenzem a kisöcséimet. Még meg sem születtek, de már most jobb életük volt, mint nekem. Hatalmas házban élhetnek. Valószínűleg a legjobb oktatást fogják kapni, ami a szüleik pénzéből kitelik. Volt két szerető szülőjük. És biztos voltam benne, hogy volt egy olyan anyjuk, aki nem fog megfutamodni.